696 A.D. HKÉ

Írd le az Élményed:

A Keresztény Klasszikus Eterikus Könyvtár arhivumából. Milyen nagyszerű forrás :

http://www.ccel.org/b/bede/history/htm/ix.xi.htm#ix.xi.

Köszönet Carles Vidálnak, hogy ezt a figyelmünkbe ajánlotta. Megjegyzés a Keresztény Klasszikus Eterikus Könyvtár weboldalról: Az összes könyv ezen a szerveren nyilvános domainen van az USA-ban. Lehet másolni bármilyen célból. Az USA-n kívül, ellenőrizze a helyi copyright törvényt.

AZ ÉLMÉNY LEÍRÁSA:

Hogy támadt fel valaki a halálból a Northumbrians providenciában, és kapcsolt sok mindent a rettegéshez, sok mindent a vágyakozáshoz amit látott. (Cirka 696 Krisztus Születése Után)

E tájt, egy emlékezetes csoda, és ahogy azokban a korai időkben Britainban; gondolták, hogy az élő talán feltámadhatott a halálból, egy bizonyos ember, aki egy ideje halott volt, újra feltámadt az élő testbe és felhozott számos emlékezetes dolgot amit látott; néhányuk szerintem ide kapcsolódik.

Volt egy bizonyos családfő a Northumbrians kerületből akit Incuneningumnak hívtak, aki Isten szerető életet élt az egész családdal. Ez az ember megbetegedett, és egyre rosszabbul lett, aztán nagyon sújos lett, és az éjszaka kezdetén meghalt; de hajnalban újra életre kelt, hírtelen felült, ahol az emberek akik gyászolva körül ülték, terrorban kirohantak, csak a felesége, aki szerette, remegve és félve ott maradt vele.

De ő megnyugtatóan azt mondta a feleségének, hogy “ Ne félj, azért mert életre keltem a hahálból, ahol tartottak és megengették, hogy újra éljek, nem beszélve arról, hogy már nem élhetek úgy mint eddig, hanem nagyon másként fogok élni.” Aztán felállt és a kisváros szónok pulpitusához ment és egész nap imátkozott, aztán három részre osztotta a vagyonát; egyharmadát a feleségének adta, a másik harmadát a gyerekeinek, a harmadik harmadát megtartotta és azonnal szétosztotta a szegényeknek.

Nem sokkal később, szabadon a világ dolgaitól, elment a Mailros kolostorba, ami a Tweed folyó közelében van, ahol megkapta a szerzetesek hagyományos hajvágását, és ott lakott haláláig, nagy bűnbánatban és testét sanyargatva, hogy ha nem is mondta volna, tudni lehetett volna, hogy sok mindent látott, vagy rettegést, vagy vágyakozást, ami rejtve van az ember elöl.

Elmondta mit látott. “Megengette, hogy átöleljen a fény, ragyogó ruhám legyen és úgy tűnt, hogy csendben a nyári, felmenő nap felé megyünk. Ahogy mentünk, egy hatalmas, végtelen mezőre értünk; a baloldalunkon volt, és egy oldala szörnyű, dühöngő láng volt, a másik oldal nem kevésbé elviselhető volt, vad jégeső és hideg hó söpört végig. Mind a kettő oldal emberekkel volt tele akiket a vad vihar dobált egyik oldalról a másikra. mikor már nem tudták elviselni a szörnyű hőséget, a reménytelen lelkek a halálos hidegbe sodródtak; és nem volt pihenés, újra vissza kellett menniük, hogy megégjenek a borzasztó lángokban. Számtalan lélek szenvedett így közel és messze pihenés nélkül. Arra gondoltam, hogy ez lehet a pokol, a szenvedések amikről hallottam gyakran ebereket beszélni. A vezetőm, aki előttem ment, válaszolt a gondolatomra, mondván “Ne gondolj úgy erre a hejre mint a pokolra amiről úgy gondoltad, hogy az.”

“Mikor még messzebb vezetett engem, kétségbeestem a rettegéstől, előttünk a táj sötét lett és tele lett árnyékkal. Mikor belementünk, az árnyékok olyan vastagok lettek, hogy nem láttam semmit, csak követtem a ruhája konturját. Ahogy mentünk, “az árnyékokon keresztül a magányos éjszakában”! Hirtelen undorító lángok jelentek meg előttünk, folyamatosan emelkedtek mintha egy tűzrakásból nyúlnának ki és esnének vissza.

Mikor addig elvezetett, a vezetőm, hírtelen eltünt és egyedül hagyott a sötétben ebben a félelmetes látványban. Ahogy ugyan azok a lángok egyszerre felrepültek és a másik pillanatban vissza estek, megértettem, hogy a lángok ahogy emelkedtek, tele voltak lelkekkel, mint kis szikrák repültek fel a füsttel, néha fel a magasba, aztán vissza a mélységbe.

Ahogy ott álltam sokáig nagy keserűségben, nem tudván mit csináljak, merre forduljak, vagy mi vár rám, hírtelen a hátam mögött hallottam egy dübörgő, keserű hangot és ugyanakkor egy hangos nevetést, mint amikor gorombán inzultálják az ellenséget. Amikor az a hang erősödött, odajött hozzám, öt gonosz lélek vett körül, lihegve, nyögve a sötétségbe, miközben nevettek.

Azok között a lelkek között, ahogy láttam volt egy aki úgy nézett ki mint egy lelkész, egy másik úgy nézett ki mint egy nem egyházi ember és egy nő. A gonosz lelkek akik rángatták őket, a lángoló tűzpitvarba mentek le: és ahogy még mélyebbre mentek, már nem tudtam különbséget tenni az emberek jajveszékelésétől és az ördögök nevetésétől, de még is volt egy yavaros hang a fülemben.

Mikőzben, néhány sötét lélek felemelkedett a lángokból, futottak előre, körbe vettek, és a lángoló szemeikkel, a tűzzel amit felém fújtak a szájukból és orrukból, megpróbáltak megfojtani: és a tüzelő vasakkal a kezükben fenyegettek, és annak ellenére, hogy nagyon ijesztőek voltak, nem nyúltak hozzám.

Minden oldalról ellenség és sötét árnyak vettek körül és bámultak a szemembe. Ha lenne seítség talán megmenekülhetnék, aztán mögöttem megjelent egy ragyogó csillag, ragyogott a sötétségben: egyre jobban ragyogott, gyorsan jött felém; és mikor a közelembe ért, az összes gonosz lélek amik el akartak engem vinni, mind elmenekültek.

“Most ő aki odajött hozzám elrepítette őket, ugyan az volt mint aki vezetett engem korábban; aki aztán jobbra foldult, és mintha a felkelő téli nap felé vezetett volna engem, kihozott a sötétségből és egy csupa fényből álló atmoszférába vitt engem. Míg engem a fénybe vezetett, megláttam egy hatalmas falat előttünk, ami mintha végtelen hosszú és végtelen magas lett volna.

Azon kezdtem gondolkodni, hogy miért mentünk fel a falra, nem láttunk ajtót, semmi módját, hogy felmenjünk. De amikor a falhoz mentünk, valahogy a tetejére értünk és tudom, hogy semi eszközünk nem volt, hogy segítsen. Ott egy széles, szép mező volt, tele illatos, virágzó virággal amelyek olyan illatosak voltak, hogy azonnal elnyomták a sötétség büzét amivel tele volt az orrom.

Olyan nagyszerű volt, ahogy a fény betakart mindent, úgy tűnt, hogy túlszárnyalja a nap déli ragyogását. Ezen a réten számos fehérbe öltözött, öröm teli ember volt. Ahogy átvezetett engem ezen a boldogsággal töltött helyen, azon kezdetem gondolkodni, hogy ez lehet a Menyország Királysága, amiről sokszor hallottam. Válaszolt a gondolatomra, mondván, „Nem, ez nem a Menyország királysága, ahogy azt te gondolod.”

Mikor elhaladtunk az áldott lelkek óriási házai mellett és még messzebb mentünk, egy még gyönyörűbb fényt láttam magam előtt mint korábban és édes hangokat hallottam énekelni és olyan finom illat áradt onnan, hogy amit korábban éreztem és gondoltam, hogy nagyon finom illat, ehhez képest semmi volt; még a csodálatos ragyogása a virágos mezőnek összehasonlítva ezzel amit most látok, átlagosnak és semminek tűnt. Amikor elkezdtem reménykedni, hogy bemegyünk abba a csodálatos helyre, a vezetőm hírtelen megállt; megfordult és visszavezetett arra amerről jöttünk.

A visszatérésünk során, amikor a fehér ruhás lelkek örömteli házaihoz értünk, azt mondta nekem, “Tudod mik azok a dolgok amiket láttál?” Azt válaszoltam, “Nem.” Aztán azt mondta, “Az a völgy, ami szörnyű lángokkal és fagyasztó hideggel volt tele, az a hely ahol a lelkeket próbára teszik és megbüntetik. Akik elhúzzák az időt azzal, hogy nem kérnek bocsánatot a bűneikért, a haláluk pillanatáig, és akkor kiszállnak a testükből és a Mennyek birodalmába befogadtattnak az ítélet napján, mert bűnbánóak voltak a haláluk pillanatában; de sokaknak sikerült az ítélet napja előtt előtt, az élők imája és a böjtjük által de főleg a gyülekezeti ünneplés által. Ezen felül az undorító tűz pi,tvar amit láttál, a Pokol kapuja, amibe, ha bárki beleesik, soha nem megy az örökkévalóságba.

Ez a viragos rét, amelyben ezt a fiatalos, kellemes társaságot látod, mind örömteli és ragyogó, azok a lelkek, akik mikor elhagyják a testüket jó dolgokat tettek de nem annyra jók, hogy egyből a Menyország királyságába befogadják őket. De az ítélet napján, mikor Krisztus előtt lesznek, beléphetnek; azok akiknek tökéletesek a szavai, tettei és gondolatai, amint elhagyják a testüket a Mennyek birodalmába kerülnek; ahol a édes éneklést hallottad finom illatokkal és ragyogó fénnyel.

"Ami téged illet, most vissza kell menned a testedbe, és újra az emberek között élned, ha átgondolod tetteidet és helyesen és egyszerűen cselekszel és beszélsz, a halál után lesz helyed az örömteli, áldott lelkek között akiket láttál. Amikor egy darabig otthagytalak, azért volt, hogy megtudjam, mi legyen veled.” Amikor ezt mondta nekem, írtózva mentem vissza a testembe, boldoggá tett az édessége és gyönyörűsége a helynek ahol jártam és a lelkek akik ott voltak. Minden esetre nem mertem megkérdezni semmit a vezetőmtől; de hírtelen azon kaptam magam, hogy nem tudom, hoga éljek az emberek között.

Ez az Isten embere aki látta ezeket és más dolgokat, nem akar kapcsolatot lusta emberrel, és aki felületesen él; csak olyanokkal, akik rettegnek a kínzás gyötrelmeitől vagy elbűvöli a az örök öröm reménye, a szavait hallgatva ami a vallásosságban előrehaladást eredményez. A szomszédságban ahol lakott élt egy H’mgils szerzetes, akinek magas rangja volt, amit a jó munkája tükrözött: még mindig él öregen, magányos életformában łrországban, száraz kenyeret eszik és hideg vizet iszik.

Gyakran meglátogatta, és többször megkérdezte mit látott mikor a testén kívül volt; akinek az eseteit megismertük, főleg azt a néhányat amiket röviden leírtunk. Aldfrid királyhoz hasonlította a látomásait; egy ember akit nagyon tiszteltek, mindenki hallani akarta a szavait, így a kérésére a fent említett monostorba költözött, szerzetesi hajvágást kapott; és az említett királyt gyakram meglátogatta, hogy meghallgassa. Akkor tájt, az apát és pap Ethelwald, egy Isten félő ember vezette az monostort. Most a Lindisfarne templom püspöke, és a rang

jának megfelelő értékes életet él. Neki külön lakóhelye volt a monostorban, hogy szabadabban tudja szolgálni a Teremtőt folyamatos imával. Mivel a lakhelye a folyó partján volt, gyakran megmártózott a folyóban és folyamatosan imátkozott, amíg mozdulatlanul tudott állni míg a hullámok csapdosták gyakran a teste közepéig, sőt néha a nyakáig; és mikor a partra ment, soha nem vette le a hideg, vizes ruhadarabjait, cask akkor mikor már szárazak és melegek voltak a testén. És mikor télen a jég darabok sodródtak felé, amit néha eltört, hogy legyen helye állni, vagy alá merülni a folyóba, és akik látták azt mondták, “ Csodáljuk Drythelm barát ( mert így hívták ), hogy kibír ilyen hideget; “ egyszerűen azt válaszolta, mivel egy egyszerű, józan-lelkű embervolt, “ Láttam már hidegebbet.” És mikor azt mondták, “ Csodálunk, hogy ilyen nehéz szabályokat be tudsz tartani ilyen sokáig,azt válaszolta, “ Láttam nehezebb dolgokat. “ És így, amíg el nem jött az ő ideje, a mennyei öröm vágyakozásában, minden nap bőjtölte öregedő testét, és sokakat szolgált szavaival és életével.

©1998-2024 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.
If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.