Alan HKÉ


Írd le az Élményed:

Nem tudom hogy kerültem ide; vagy ha már itt tartunk, azt sem, hogy hol vagyok. Az ég tiszta kék, néhány könnyed felhővel. Körbenézve látom hogy egy poros úton vagyok, ami tovafut fák között pár száz métert, amíg eltűnik a környező dombokban. A dombok nagyrészt szikla és kiszáradt barna föld, semmi zöld nem nő rajtuk. A fák nem túl nagyok, a kérgük inkább szürke mint barna és a leveleik inkább barnák mint zöldek. Kiszáradt barna gyepfoltok és zsályacserjék fakó arany halmai fedik a földet. Szürke sziklák, emberfej mérettől kezdve az olyan nagyokig, mint egy elefánt, hevernek mindenfele egészen a dombok aljáig. Olyan, mint egy jelenet a Bonanzából vagy bármilyen régi western filmből.

Rájövök, hogy egy lovon ülök; hallom hogy valaki azt mondja “gyere, szórakozzunk egy kicsit”. És ahogy megfordulok egy csomó cowboy szerű alak között találom magam. Mindannyian azokat a hosszú köppenyeket viselik, piszkos fekete vagy csíkos fakó barna hosszú kabátokat. A kalapjaik méllyen lehúzva és állarc takarja az arcuk. Egy tipikus vadnyugati városba lovaglunk be; egyetlen út fut át rajta, szürke, viharvert, festetlen falakból álló épületek, sima fehér jelzésekkel, amik a boltokat hirdeti. A fickók akikkel vagyok elkezdenek a levegőbe lövöldözni és kiabálni. De valami nincs rendben; talán már voltak itt korábban, mivel a városlakók már vártak ránk.

Az épület mögül visszalőnek ránk. Látom a kis porfelhőket és a lyukakat megjelenni a fickókon, akikkel vagyok. Érzem hogy valami eltalál a vállaim között; nincs fájdalom, de a földre esem és nem tudok mozdulni. A cowboyok felkapnak és felraknak az egyik ekhós szekér hátuljára. Megállunk a Vegyesbolt/Rendelő előtt. A pultra raknak és valaki megkérdezi, hogy itt akarok-e maradni és megvárni az orvost vagy velük megyek. Itt maradok. Ahogy fordulok az ember felé aki beszél hozzám, átlátok a golyó ütötte lyukakon. Nincs vér, nincs hús sem, a maszk mögött csak a koponya puszta csontjai látszanak.

Most már minden sötét körülöttem; kivéve egy fénykört a távolban. Barlangnak vagy esővíz csatornának kell lennie. Mindkettőben játszottam amikor fiatalabb voltam, így egyáltalán nem ijesztő. Viszont a fény valószerűtlenül erősnek tűnik ahogy haladok felé. Az alagút kinyílik egy nagy tölcsér alakú barlangba vagy kamrába. Az alagút falai és padlója durva, fekete, nyers szikla. Ahogy haladok tovább a nyílt térben a padló világosabb árnyalatú fekete lesz, majd szürke, tört fehér, fényes fehér egészen addig, hogy már annyira vakító, hogy lehetetlen előrefele látni. A falak is így változnak, simábbak és fehérebbek leszenek, húzódnak kifele, amíg el nem tűnnek a fényességben.

Oszlopok nyúlnak a padlóról a plafon fele, amit nem látok. Tűzoltó tömlőre emlékeztető dolgok fekszenek mindenfele. Észrevettem, hogy oldalt valaki egy tömlőt használva mossa a falakat az alagút nyílásnál. Víz helyett arany fény erős csóvája mossa le a feketeséget. Valahogy azon sugarak egyike a testembe fúródik. Nem érzek fájdalmat, de elesem és nem tudok mozogni. Valaki felvesz és lefektet egy asztalra vagy ágyra. Megkérdezik, hogy velük akarok-e menni vagy megvárom míg rendbehoznak. Kicsit elmosódnak a dolgok. Amikor kitisztul a látásom, a dolgok már mások. Most a fény felettem van, még mindig erős, de nem ugyanaz. A felettem álló emberek maszkot viselnek és fénylő ezüst oszlopok vannak a fejem mellett amikröl tárgyak lógnak. Ismét feketeség.

Ismét visszanyerem az eszméletem. Nem tudok mozogni, beszélni vagy akár csak tisztán látni. Egy kórházi ágyban vagyok és már itt vagyok négy hete. Öt hónappal később újra tudok beszélni és a látásom majdnem normális. Korábban ezek az érzékeim le voltak bénulva a több részemmel együtt. Most C6/C7 tetraplégiám van. Elütött egy autó.

Nem tudtam vezetni aznap éjjel és éppen hazafele sétáltam. Január volt és pár nappal korábban havazott, de most több mint 10 fokra melegedett az idő. A hó olvadt és a körülmények tökéletesek voltak a legsűrűbb ködhöz, amire valaha elmékeztem. Miután beleléptem egy pocsolyába, úgy döntöttem hogy az országúton sétálok. Késő volt és nem jártak autók. Elmesélték hogy az autó nagyjából 80 km/h-val ment. Semelyikünk sem reagált időben. Biztos megfordultam, mikor láttam a közeledő fényeket. A jobb lábam szilánkosra tört és egy acél rúd tartja össze bokától térdig. A bal lábamat a motorháztető kapta el és törte össze annyira, hogy hónapokig gipszben legyen. A fejem találta el először a szélvédőt, de nem állt meg ott. Keresztülmentem rajta és az utasoldali ülésben landoltam, a fejem hátrahajlott annyira, hogy a tarkóm hozzáért a gerincemhez. Ekkorra a fékek megállították az autót. Én visszarepültem, ki a kocsiból a motorháztetőre majd az út szélére. A mentő nagyjából 45 perc alatt ért ki és talált meg engem. A vérnyomásom 0/50 volt, de életben voltam. Egy orvos a legközelebbi kórházból azt mondta a családomnak, hogy búcsúzzanak el tőlem. Nem gondolták, hogy túlélem az utat egy jobban felszerelt trauma központba.

Gondolom kétszer is meg kellett kérdezniük, hogy biztosak legyenek a pozitív válaszomban. Most is reménykedem abban, hogy egy nap majd még jobban “rendbehoznak”.

Fehér, 38 éves férfi vagyok, hiszek Istenben, de gyűlölöm a szervezett vallást. Ittam, de nem drogoztam, maratont is futottam, de formán kívül voltam akkor.

HKERF: Van bármi lehetséges oka a cowboyos jeleneteknek?

Alan: Fogalmam sincsen, hogyan kerültek a cowboyos jelenetek a dolgokba. Azt hiszem kétszer is megkérdezték hogy mit szeretnék tenni, csak hogy biztosak legyenek abban, hogy tényleg vissza akarok térni. Mindig “vakmerő” voltam és mindig azt mondtam, hogy inkább halott lennék, mint bénult.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2024 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.