Alexa H HKÉ


Írd le az Élményed:

1973 április 3.

Egy hosszú forró hét után kezdtem vajúdni a második gyermekemmel. Az alváshiány miatt nagyon fáradt voltam és a vajúdás nem tűnt “teljesen rendbenlevőnek”. Nehéz volt pihenni, de volt időnk felhívni a templomunk és kértük, hogy imádkozzanak értünk a szerda esti ima összejövetelen. A szülészeti osztály ahova jártunk egy film stábbal érkezett. “Hé, csináltunk pár remek felvételt!” mondták. Mintha érdekelt volna! Csak azt akartam hogy megszülessen a gyerek! A baba szívverése lassult, és mi a szülőszobába mentünk; épp csak kaptam egy kis érzéstelenítést és hopsz! Már ki is jött. “Kék” baba volt, a köldökzsinór háromszor tekeredett a nyakára. A méhben élénk volt, de most bajban volt. Folyadék volt a tüdejében és súlyos sárgasága is volt. Rohantak vele az Intenzívre.

A szülési tükrök még a helyükön voltak, felnéztem és rengeteg vér jött ki a méhlepényem után is. “ Ez az ÉN vérem?” kérdeztem. Nem akart elállni a folyása! Erőteljes fáradtság borított el. Próbáltam mozgatni az ajkaim, de még a lélegzés is nehéz volt. Nem tudtam szabadulni a hidegtől és rossz érzéstől ami elborított!! “Doktor, elveszítem őt…” Hallottam a nővért olvasni a számokat a vérnyomás mérőn, ahogy a vérnyomásom csökkent; hitetlenkedés volt a szemeiben. Éreztem ahogy az életerő kiárad belőlem. Egy gyors imát mondtam magamban:

“Ó Jézus, remélem mindaz vagy akit mindezen években imádtam!

Kérlek vigyázz az új kisfiamra; kérlek vigyázz a csodálatos lányomra.

Nagyon szeretem őket.

Isten, Neked adom a Lelkem…”

És ekkor hirtelen a testem fölött voltam! A legtermészetesebb dolognak tűnt a világon! Voltak kezeim, lábaim és minden normális volt; Én magam voltam valamiféle puha köntösben.

Ott voltam a szegény elernyedt testem felett, és mégis jól éreztem magam. Én MAGAM: test, személyiség és SEMMI FÁRADTSÁG. A saját testemre tekintettem. Jéé! Nem nézek ki annyira rosszul! Ezt gondoltam. Egész életemben “vastag csontúnak” hívtak, de normálisan néztem ki! Mindig a 165 cm magas, 45 kg-os nővéremhez mértek! De most itt voltam fekve- és teljesen normálisan néztem ki. Észrevettem, hogy nem úgy nézek ki mint egy tükörkép. A testemnek több dimenziója volt. Ahogy szemléltem ezt a testet, tudatában voltam minden érzelemnek és kétségbeesett tevékenységnek a szobában. Mindenki feldúlt volt. “Nem találok pulzust,” mondta a mellettem levő nővér. Sokkban volt. Normálisan folyt eddig a terhességem. Egy másik nővér ezt mondta, ”Hol van a Reanimációs kocsi?” Nem tudtam mi az a reanimációs kocsi, de fontosnak tűnt. Elkezdték az újraélesztést. Szomorú voltam hogy ennyire ki voltak borulva, de én JÓL voltam. Én nem, ismétlem nem aggódtam a babám vagy a lányom miatt; ők Isten kezében voltak. A férjem, akit kitessékeltek a szobából, teljesen össze volt zavarodva, ahogy a kezek kitolták az ajtón. Tudtam, hogy Mennyei Útmutatást fog kapni.

Amíg ez történt, egy Fény töltötte meg a szobát. Az orvos keze bennem volt annyira, mintha pulykát tömne; de a növekvő Fény erősödő, tiszta, puha és örömteli volt. Láttam ahogy átjárja a szoba minden centiméterét. Még amikor kiemelkedtem a testemből, Lények voltak mindkét oldalamon, ahogy mindezt figyeltem. Felejtsd el a Kerubokat, ezek Nagy fickók voltak – HATALMAS, ERŐTELJES Angyalok, még erőteljesebb fehér szárnyakkal.

“Óóóó, tollak,” gondoltam. Annyira nagyon meg akartam érinteni azokat a szárnyakat; annyira puháknak tűntek. Csak egy kis toll volt, amit elérhettem…NEM! Amint kinyúltam, az Angyal elkezdett vezetni; ez volt a feladata… és hogy biztonságban tartson (mitől? tűnődtem). Le- vagy keresztüllebegtünk egy alagúton, ami egy kis sötét pontból nyílt meg. Ahogy mentünk a nagy, kerek bejárat felé, a szobát magunk mögött hagytuk. Mozogtunk tovább előre.

Elképesztően fekete és sötét volt. A kórházi szoba eltűnt a semmiben. Az angyalok puhán izzottak és én nem féltem ahogy utaztunk a fénypont felé a lebegésünk jövőbeli vége felé. Puha “süvítő” hang volt hallható, de nem igazán figyeltem. Amit viszont megfigyeltem az az alagút maga volt. Olyan volt mintha részekből állna (mint a gyerekeknek lerakott abroncsok a hátsókertben), ami égéssel volt összekapcsolva, sárga energia/láng gyűrűkkel, amik csak AZUTÁN jelentek meg, ha már átmentünk rajtuk! Az “energia gyűrűk” olyanok voltak mint a gyűrűk vagy karikák a Hopi indiánok menetén, de erre csak évekkel később jöttem rá.

Ahogy átmentünk a gyűrűkön és a részeken, egy egyszerű hang hallatszott. Láttam előre és visszafele is, ahogy mentünk keresztül a gyűrűkön. Akkor nagyon érdekeltek. Az Angyalokat semmi más nem érdekelte a két oldalamon, csak hogy elvigyenek a növekvő Fénybe. Teljes békét éreztem. Az Angyalok nem értek hozzám; valamilyen láthatatlan erő kapcsolt össze minket, mint a szeretet. Nem volt fájdalmam a vérzéstől; “egésznek” éreztem magam.

Amikor elértünk a végére az Angyalok eltűntek vagy elmentek. Emberek százait, talán ezreit láttam, különböző méretben, formában és magasságban. Férfiak és nők (gyerekek és tolószékek nem) mindannyian felöltözve puha fehér, egyszerű, hosszú ruhákban, mindegyiknek arany selyemövvel a derekán. Mindannyian mosolyogtak és elfogadtak engem olyannak, amilyen ember voltam. Senkinek sem volt hibakereső vagy kritikus hozzáállása. A találkozás örömteli volt, nem ijesztő. Nem láttam semmilyen családtagom, de úgy éreztem hogy én a tagja vagyok egy nagy, általános családnak ott.

Az egyik oldalon túl, a jobb oldalamon valami csodálatos dolog volt. Odamozogtam (lebegve, nem sétálva) hogy megnézzem. Lépcsők voltak ott, elefántcsont, fénylő lépcsők. A lépcsők alján, apró spirituális lények voltak, talán Kerubok? Folyamatosan énekelték Isten dícséretét: SZENT SZENT SZENT A SEREGEK URA; DICSŐSÉG DICSŐSÉG DICSŐSÉG ISTENNEK; SZENT AZ IGAZSÁGOSSÁGA, IGAZ ÉS ERŐS… Csak folytatták és folytatták. Ahogy énekeltek elsőre azt gondoltam, hogy három pár kezük van, de nem, csak egy volt. Az ok, ami miatt azt hittem hogy sok kezük van, hogy a kezeik folyamatosan nagy sebességgel mozogtak. A kezek elfedték az ajkaik, füleik és szemeik ahogy énekeltek. Sosem értettem meg teljesen ezen mozdulatok mély, szimbólikus jelentését, de tudom hogy volt nekik. Most azt gondolom ez volt: Amit mondok dicsőítse az Úr Istent; Amit hallok dicsőítse az Úr Istent; Amit látok dicsőítse az Úr Istent, mivel ez volt mindegyikük természete. Ahogy a kezek folyamatosan mozogtak, olyan ütemben mozogtak a kerubok szárnyai is gyorsulva és lassulva, csapkodva folyamatosan a dicsőítés intenzítása szerint. A szárnyak halk zúgó hangot hoztak létre, de az puha volt, és a szárnycsapások nem keltettek légáramlatot.

Boldogan maradtam volna velük ott örökre. A Lelkem felbuzdult bennem, hogy velük dicsőítsem Istent; ó mennyire le akartam térdelni és belük maradni! A mindent átható Fény különösen erős volt ott. A lépcsők felvezettek Istenhez, és olyan volt az Ő fényessége, hogy nem tudtam egyenesen Ránézni. Nem a kristályszerű, prizma szerű Fénye miatt, hanem inkább az Ő Szentsége miatt. Minden csodálatos volt! Megengedték/Láthattam Jézust amint rámmosolyog. Annyira elárasztott boldogsággal, hogy alig tudtam reagálni. Örömteli a szó.

Hirtelen egy emelvény jelent meg. Igen, a sok száz lény még mindig engem nézett, angyalok és Isten és Jézus a dicsőséges Mennyben mögöttem voltak. Balra fordultam és valahogy egy kicsit előre mozogtam (habár nem volt valódi “irány”). Valamiféle tárgyalótermeben voltam. A tömeg “arra fele” látott és hallott mindent ami történt és megosztoztak abban amit éreztem. Vártak ahogy én vártam. Senki sem beszélt a tömegben, senki sem beszélt velem.

Habár Jézus úgy tűnt hogy mozgott és most kicsit balra és hátra állt tőlem, nem teljesen figyeltem Rá akkor. Miért? Mert egy lény jelent meg. Miután megjelent, az Élet Értékelésem elkezdődött. Megértették velem, hogy ez történik. Kínos volt.

Minden amit valaha gondoltam, tettem, mondtam, utáltam, segítettem, nem segítettem, segíthettem volna ott volt előttem, és a több százas tömeg és mindenki előtt, mint egy mozi. Milyen gonosz voltam másokkal, hogyan segíthettem volna másokon, milyen gonosz voltam (akár akaratlanul) az állatokkal! Igen, még az állatoknak is vannak érzéseik. Borzalmas volt. Az arcomra estem szégyenemben. Láttam hogy a cselekedeteim vagy a tétlenségem hogyan hatnak ki más emberekre és az életükre. Ekkor értettem csak meg, hogy minden kis döntésünk vagy választásunk hogyan hat a Világra. Az érzés hogy csalódást okoztam a Megváltómnak túlságosan valós volt. Furcsa mód még ez alatt a borzalom alatt is, könyörületet és a korlátaim elfogadását éreztem Jézustól és a Többiek tömegétől.

Az Értékelés alatt egy Gonosz lény volt ott. Ránéztem; jóképü volt, nem csúnya. Fekete haj, közepes testalkat, barna ruhában fekete övvel a derekán, a szemei megfogták a figyelmem. Fekete semmi volt bennük. Nem volt bennük élet vagy jóság. Az volt az egyelten Célja, hogy mindenáron birokoljon, tulajdonoljon, irányítsa a Lelkemet és hogy szenvedjek!!! Elborzadva húzódtam hátra. Bármikor az Értékelés alatt amikor hibáztam vagy rosszat tettem ő nagyon élvezte. Azt kiabálta, “OTT! Látjátok hogy elrontotta?” Vádolt engem, “Miért nem csinálta jobban? Vagy segített többet? Meg kell őt büntetni!”. Le voltam sújtva. A kevés jócselekedetem nem ért, nem érhetett fel Isten tökéletes mércéjéhez. Bármilyen büntetést megérdemeltem, amit csak kapok. A lelkem reményvesztett volt. Rettegtem hogy mi fog történni.

Amikor vége volt, egy hatalmas mély hang robbant ki:

BETAKARÓZOTT A BÁRÁNY VÉRÉVEL?

IGEN!!!

A tárgyalóterem eltűnt és a gonosz lény, Sátán, ordított! Sziszegett mint egy kígyó, megfordult és örvénylett mint egy forgószél, de egyre kisebb és kisebb lett. Összement egy kupac porba és puff! Teljesen eltűnt, miután végig ordított mérgében.

Minden eltűnt abból a helyszínből, kivéve a Mennyei tömeg és Jézus Krisztus. HIHETETLEN szeretettel nézett rám! Kitartotta a szögekkel átütött kezeit és csuklóját, ami teljesen begyógyult ugyan, de a keresztrefeszítés körvonalai megmaradtak. Ő nem gyenge Jézus volt. Erős volt és hatalmas, magas mint a plafon és beragyogott mindent! A hosszú fehér haja semmi sem volt az égő, folyékony arany szemeihez képest. Tisztasággal, Örömmel és Céllal égtek. Kinyitotta a száját, és láttam kinyúlni a nyelvét és egy hangos hangot hallottam, mint egy tehervonatét! A rohanó és üvöltő hang ami kijött majdnem süketítő volt. Elmondta, hogy ki Ő és hogy Ő volt az ügyvédem Istennél az Atyánál. Bámulattal estem térdre és imádtam Őt a teljes Lelkemmel. Örömömben sírtam mint egy baba. Mint az öreg hölgy a Bibliából, meg akartam Őt érinteni, de alázatosan csak az egyszerű hosszú köpenyének a szegélyét próbáltam megérinteni. Azonnal megállított, ahogy bámultam felefele a dicsőséges, szerető mosolyára. Szeretett és elfogadott engem – teljesen. Megteltem békével és elégedettséggel.

Egy óriási könyv jelent meg, arany szegélyekkel és kinyílt magától. Olyan nagy volt mint három épület. Egy hatalmas, villámló vastag “ujj” jelent meg. Ahogy hozzáért az oldalakhoz, azok maguktól lapozódtak. Ebben a Könyvben benne volt az apák, anyák és gyermekeik neve. A haláluk dátuma is, ha az adott személy már meghalt. Az “ujj” az én családi vonalamra mozgott.

A MÉLY HANG ISMÉT SZÓLT: ITT VAN AZ IDEJE? NEM!!!

Gyorsabban mint egy pillantás, HUSS! Visszakerültem a földi testembe! Ó FÚJ. Melegem volt, ragadtam, izzadtam, n-e-h-é-z voltam teljesen! Uh. Felejtsd el a mozgást; még lélegezni is nehéz volt! Úgy éreztem magam mint egy tonna tégla. Egyáltalán nem szerettem!!! Könnyek csorogtak le az arcomon. “VISSZA AKAROK MENNI…VISSZA”, hörögtem.

A nővér lenézett rám ragyogó arccal, “Isten hozott itthon”, mondta. “Elvesztettünk téged egy időre”. Ezután rájött, hogy mit mondtam. “Vissza? Hova mennél? Nem akarod látni a babádat? Emlékezve a dicsőséges élményre, kiböktem “Nem! A babám jól van; tudom, hogy ő Isten kezében van. VISSZA akarok menni! Engedjétek, hogy visszamenjek.”

“Ó!” mondta, “Azon a helyen voltál ahol minden fehér és láttad Jézust?” Igen, válaszoltam. “Valóban annyira szépséges ahogy mondják?” kérdezte. Igen. Hozzámhajolt és mondta, “Történt már ilyesmi velünk KORÁBBAN! Remélem én is eljutok oda”. Megadóan sóhajtottam.

Az orvos és a személyzet úgy nézett ki mintha kifacsarták volna őket. A szám végre jobban kezdett működni és én elnézést kértem hogy olyan sokáig “feltartottam” őket. Dermedten néztek egymásra. Másnap reggel az orvos meglátogatott a viziten. Azt mondta 3-4 órát aludt és megfogta a kezem egy pillanatra. Ez sokkolt. Akkoriban az orvosok nem nagyon foglalkoztak a betegekkel. Puhán azt mondta, “Amikor készen állsz, szeretném ha elmondanád, hogy mi történt. Elvesztettelek egy, valójában két alkalommal a műtőasztalon. El tudod most mondani?” Mit? Gondoltam. Ó AZT… és megfogtam a fejem és nyögtem ahogy az emlékek elborítottak. Úgy éreztem hogy felrobban a fejem pár percig. “Fájdalmaid vannak?” “Nem” válaszoltam, “csak visszatértek az emlékeim. Valójában NAGYSZERŰEN érzem magam!” és így is volt. Amint ismét visszaemlékeztem mindenre rekord sebességgel, rendbe jöttem és jobban éreztem magam mint valaha! Rámosolyogtam. Elment, miután megígértette velem, hogy később elmesélem neki.

Hetekkel később felhívtam az orvost; ő a többi hívását várakoztatásra rakta. Meghallgatott és mondta hogy volt hét másik nő páciense a Templomomból, majdnem ugyanilyen élménnyel; hat másik nő más templomokból. Nagyon kedves és bátorító volt.

Ezután és miután meggyógyultam, elmentem egy szerda esti ima találkozóra.

Ezek a nők igazán hevesen tudnak imádkozni! Amikor végeztünk, megálltak és rám néztek. “Tudod Alexa, máshogy nézel ki; történt veled bármi, miután a fiad megszületett?” Mosolyogtam és mondtam hogy volt egy Élményem. Mosolyogtak és megértették! Ők voltak – egymásra találtunk! Dicsőséges volt.

A HKÉ-m után tudtam, hogy a gyermekeim Kereszténynek fogom felnevelni, erőseknek. Ez lenne csak igazán nagy teljesítmény a válásokkal tarkított családomban! Az apai dédmamám elvesztette a második gyermekét, egy fiút. Mindig úgy éreztem, hogy a második gyermekem, aki után a Halálközeli Élményem történt, kárpótlás volt azért a veszteségért.

Istennek adtam őt; ő ma már egy lelkész és Istent szolgálja. Mind ő mind a lányom szeretik az Urat. Áldott vagyok.

Egyéb HKÉ-k:

I. 5 évesen amikor felébredtem az altatásból egy orr- és torokmandula műtét valamint nyelv kisebbítés után, már teljesen ébren elkezdtem fulladozni a fagylalttól. Az orvos mondta,”És megint megy…” ami elgondolkoztatott, hogy elájultam-e a Lábadozóban… de a Lábadozóban voltam, szóval mikor állt meg a szívem? Mindenesetre bársonyos Feketeségbe mentem, egy mindent tudó Intelligenciával, akinek a Szeretete feltétlen volt. Nem akartam visszamenni. Nem értettem, hogy az anyám és a nagymamám MIÉRT hagyták az orvosnak, hogy ennyire bántson. Szerettem a Feketeségben lenni. Tudom, hogy amikor elkezdtem elájulni, mellkas-kompressziót alkalmaztak rajtam. Látszólag egész idő alatt csinálták amíg elvoltam, valószínüleg percekig, mivel a mellkasom fájt amikor felébresztettek.

Emlékszem hogy szerettem az altatást; más volt mint a Feketeség, inkább mint az Alvás.

Visszajötem az akaratom ellenére. Az orvos mondta, “Ezt ne történjen meg újra.”

Ezután sosem bíztam teljesen az anyámban vagy a nagymamámban.

Ekkortól kezdve tudok embereket “Olvasni” = Az Intuíció kezdete

Hosszú volt az út vissza a házig és ez egyszer a nagymamám tartott végig az egész út alatt a házáig ahol élt. Hideg, tavaszi éjjel jellegű késő március volt és ő egy takaróba burkolt. Nem aludtam, a torkom túlságosan fájt. A nagymamám ragaszkodott ahhoz hogy hazavigyen minket azon éjjel, de emlékszem a hideg, fehér csillagok látványára az ablakon túl.

---------------------------------------------------

II. 1973 április 3-án történt a FŐ HKÉ-m, minek során nem volt agytevékenységem sem szívverésem hosszabb ideig és ekkor a HKÉ-m intenzív és részletes volt. REMEKÜL éreztem maga másnap reggel, 4-5 óra alvás után. Felkeltem, végigsétáltam a folyosón a nővérek legnagyobb döbbenetére. Végig remekül éreztem magam. Gyakran gondolkozom arról, hogy a gyors fizikai gyógyulás ajándék volt-e, figyelembe véve hogy mennyire sok vért vesztettem!

-----------------------------------------------------

III. 3 hónappal volt a II. után. Kimerült voltam a két gyerekről való gondoskodás miatt. A férjem az ágyban olvasott és én beszéltem hozzá. A következő amit éreztem egy HATALMAS súly volt a mellkasomon! Nem tudtam lélegezni. Úgy gondolom, hogy szívrohamom volt. Becsuktam a szemeim és vártam az elkerülhetetlent.

Egy tóba és a kanadai és Montana-i Feketelábú Indiánok világába léptem. A Tó hűvös volt és én benne álltam a derékig érő vízben. A Hódemberek (állatok) körülrajzottak és én ANNYIRA boldog voltam. Kitártam a kezeim és a hajam szétterjedt ahogy beleereszkedtem a vízbe. Tudtam lélegezni a víz alatt.

Viszont a vízben levő fehér szellemek nem szerették hogy ott vagyok. Próbáltam mutatni hogy csak jót akarok azzal hogy nem mozdultam. Nem működött. Rám jöttek bosszúvággyal és hosszú fehér kezekbe burkoltak, hogy a vízben tartsanak és megöljenek. Gyorsak voltak. Ekkor hallottam a Belső Szellemem azt mondani, “Már itt sem vagyok,” és a következő pillanatban a Mennyben voltam a szeretett Nagypapámmal, aki az 50-es évek végén halt meg… ÉS AZ APÁMMAL AKI AKKOR MÉG ÉLT!

Nagypapi azt mondta, “Ez teljesen ROSSZ!” Annyira boldog voltam! De azt mondta “VISSZA KELL MENNETEK – MINDKETTŐTÖKNEK MOST!” és én visszamentem. Sosem kérdeztem Apámat hogy emlékszik-e erre. Visszatértem a testembe, izzadtságban úszva, azaz inkább teljesen átázva. Nyögtem a férjemnek hogy valami nem jó. Megnézte a II. HKÉ-m a Bibliában és elámult mikor látta, hogy mennyire pontos volt a leírás! Most rámnézett mérgesen és mondta, “Mi a probléma VELED?” Kinyögtem hogy azt hiszem szívrohamom volt. Azt mondta, “Kell mentőt hívnom? Nem igazán engedhetjük meg.”

Azt mondtam, “Cseréljük le a lepedőket…” Kikerekedtek a szemei amikor látta hogy mennyire nedvesek. Fáradtan másztam ki az ágyból, lehámoztam a köntösöm, felvettem egy újat miután megszárítottam magam és segítettem neki megágyazni amennyit csak tudtam. Fáradt voltam. Bosszús volt hogy ezt meg kellett csinálnunk. Azt mondta, “Nézd, ha valami ismét történik, csak mondj valamit.” Mondtam neki, hogy nem tudtam, de próbáltam gesztikulálni vagy ilyesmi. Nem akartam elmondani neki, hogy MIT láttam.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

©1998-2024 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.