Szinte a Mennybe a My Harley-on HKÉ


Írd le az Élményed:

Én részesültem belőle.... Majdnem a Mennyországba mentem a Harley-mon... Szeretném,ha te is részese lennél a történetemnek... Köszönöm.

-Bones

Hallottál már olyan történetet, amire azt mondják, hogy nem evilági? Hát az én történetem éppen ilyen, mert az élményen helyszíne pontosan ott volt, vagyis nem ezen a világon. Egy olyan helyre mentem, amit most szellemvilágnak hívok. 1998 januárja volt - a Harley-mon ültem, és belém szaladt egy teherautó. Mentőhelikopterrel vittek egy San Diegói kórházba. Az orvosi jelentések szerint háromszor kellett útközben újraéleszteni. 56 helyen törtek el a csontjaim, a tüdőm összeomlott, zárt koponyasérülést szenvedtem; valamint megrepedt és eltört az állkapcsom a zsanéroktól, a fogaim kitörtek, megsérült a nyelvem is, emiatt a saját véremben fuldokoltam. Majdnem három hónapig voltam kómában.

Kómát mondok, mert olyan állapotban voltam. Nem úgy volt, hogy egy nap felébredtem, mintha csak aludtam volna. Egy hét öntudatlanság után elkezdtem jönni és menni. Ez elég sokáig tartott, mivel az orvosok mesterséges kómában tartottak. Amit most olvasni fognak, pontosan úgy történt, a legjobb emlékezetem szerint, és nagyon jól vissza tudok emlékezni ezekre a dolgokra. Semmit sem teszek hozzá azért, hogy színesítsem a történetet, vagy hogy a tapasztalataim egybecsengjenek másokéival. Nem láttam ragyogó fényeket, alagutat, nem hallottam, gyönyörű zenét,nem láttam sem felhőt, sem csillogást, sem aranyat. Talán más irányba mentem. Bár ez egy hatalmas kórház, mégis lakóövezet szomszédságában van. Csak akkor mész el mellette, ha arra tartasz. A kórház egy zsákutcaféleség mellett van. Biztosan állíthatom, hogy soha a tapasztalatom előtt nem jártam a kórházban vagy akár a közelében. Amikor mentőhelikopterrel ide szállítottak, eszméletlen voltam. A helikopter-leszálló a tetőn van, és onnan a traumatológiára lehet jutni. Ez nagyon fontos adalék a történetemben.

A 734 -es szobában feküdtem, ami a kórház elülső részén, a hetedik emeleten volt. Az ablak az udvarszerű főbejáratra nézett, amit egy időjárásálló árnyékoló fed be. E miatt a tető miatt nem lehetett az ablakból a bejáratra látni. A fizikai állapotom lehetetlenné tette, hogy az ablakhoz menjek. Minden alkalommal, mikor úgy éreztem, hogy magamhoz térek, újabb sérüléseket fedeztem fel. Aztán visszatértem oda, ahol lézengeni szoktam – „a bejárati udvarra”. Ott találtam magamat kint, és úgy éreztem, mintha egy sebesült barátom feküdne bent, és én megvárom, hogy túléli-e vagy sem. Bár tudtam, hogy az a barát én vagyok. Volt ott másvalaki is, aki velem ténfergett. Mindketten csak magunkban voltunk. Egy idő után rájöttem, hogy ugyanabban a helyzetben van, mint én. Valójában nem nagyon figyeltem rá. Úgy éreztem, hogy legalább már három napja vagyok ott kint, ha nem több. Éjszaka egy kis külső folyosón szoktam lődörögni a gyepen. Éppen a főbejárattól jobbra. Azt nem tudtam, hogy a másik ember hova megy éjszaka, de napközben mindig a bejárati udvaron volt. Gyakran mentem az ablakhoz, hogy megnézzem az ágyban fekvő sebesült testemet. Olyan volt, mintha filmet néznék. Ha az ablakhoz mentem, nem láttam. Csak úgy láttam a testemet, hogy felfelé mentem és összpontosítottam.

Az udvarra visszatérve, átszoktam tekinteni az életemet. Elgondolkodtam az olyan figyelmeztetéseken, amit az évek sora alatt kaptam, és a barátaimon, akik jóval fiatalabban haltak meg. Most 40 éves vagyok, és az édesapám 32 évesen halt meg. Nyolc éves voltam akkor, mikor meghalt. Emlékszem, hogy arra gondoltam, hogy nekem sokkal hosszabb életem volt, mint nekik. Azon is eltűnődtem, hogy nincsen családom, akik tőlem függenének. Akkoriban voltam túl a váláson, és a kislányom 7 éves volt. A volt feleségem nagyon jól keresett, és tényleg nem szorultak rám anyagilag. El kellett döntenem, hogy élni akarok-e, vagy meghalni, mert valami ismeretlen okból úgy tűnt, hogy van döntési lehetőségem.

Nagyjából a harmadik éjszaka lehetett, mikor az a másik ember a bejárati udvarról szembejött velem. A szemembe nézett, és így szólt: „Na George, mit fogsz tenni?” Akkor jöttem rá, hogy ő az Isten, vagy valaki, aki Hozzá tartozik. Talán az édesapám, bár nem hasonlított arra a pár képre, amit láttam róla. Majdnem elmentem, de a lányomra gondoltam, akit imádok, és aki szintén nagyon szereti az ő apukáját, és ez megállított. Nem akartam, hogy az apukája nélkül nőjön fel. Nem mintha bármi beleszólásom lett volna, de kétségen kívül mégis volt. Azt is megtudtam ettől az embertől, hogy fel fogok épülni. Semmit nem mondott azon kívül, hogy „Na George, mit fogsz tenni?”, de valahogyan mégis tudtam, hogy meg fogok gyógyulni. Ahogy azt is, hogy ez bizony nagyon-nagyon hosszú időt fog igénybe venni.

Telepatikusan beszéltünk egymással, vagy valami hasonló módon. Tehát mondtam neki, hogy maradni akarok. Azt is elmondtam neki, hogy túl sokat iszom, és nem akarom ezt az életstílust folytatni. Erre soha nem válaszolt. Ekkor láttam őt utoljára, de valahogyan mégis éreztem, hogy egy napon, majd viszont fogom látni. Nagy erővel visszatértem a testembe. A testem a műtőasztalon volt, egy újabb műtét alatt. Mikor teljesen magamhoz tértem, mondtam valamit. Aztán az orvost hallottam amint azt mondja, hogy „ semmit nem érezhet.”. Akkor elmondtam nekik, hogy a jobb lábamat operálják, a sípcsontomhoz közel, elég mélyen. Csend lett az egész műtőben. Aztán csak az altatóorvosra és magamra emlékeztem. Kértem, hogy altasson el, és egy örökkévalóságnak tűnő idő után meg is tette.

Richard barátom egy este meglátogatott, és akkoriban már kezdtem magamhoz térni. Richard mondta, hogy kimegy egyet cigizni. A baleset előtt magam is dohányoztam. Így arra kértem, hogy vigyen magával. Nagyon régóta nem volt cigaretta a kezemben. És tényleg csak ki akartam szállni az ágyból. Tudtam, ha valaki segíteni fog nekem, az Richard lesz. Ő és Spivey sokszor meglátogattak, és ha dohányoznék, sokszor mehetnék ki velük. Így Richard szerzett egy kerekesszéket, beletett, és mentünk. Le a lifttel, és ki a főbejáraton, mentünk egyenesen kb.10-12 métert, aztán megálltunk és Richard lehajolt, és lezárta a széket. Az állam össze volt törve, a fogaim be voltak drótozva, de próbáltam úgy tenni, mintha élvezném a cigarettát, csakhogy máskor is visszajöjjünk. Mikor elszívtuk a cigarettát, eljött az idő, hogy visszainduljunk. Richard a főkapu és az udvar felé fordította a székemet. Látva a helyet, ahol sétálgattam, és ahol az a másik ember állt, sőt még a külső folyosót is, ahova éjszakánként mentem, azt mondtam. „Azt a Mindenit, Hát Igaz Volt!” Csak akkor tudatosult bennem, hogy az emlékeimet nem úgy álmodtam. És elmondtam Richardnak az egész történetet aki nem sokkal ezután így szólt. „ “Ezentúl „Bones”-nak (Csontok) fogunk hívni téged.”. Spivey pedig ezt mondta, “Nincs miért aggódnod. Csak a jók halnak meg fiatalon.” És már tudtam, hogy meg fogok gyógyulni. Ahogyan azt is, hogy ez nagyon-nagyon hosszú időt fog igénybe venni.

Zárásul elmondom önöknek, hogy két, és fél éve”egyáltalán” nem iszom, csak úriember módjára. Ezen azt értem, hogy 6 üveges sörös rekesz van a hűtőszekrényemben, amit egy hónapja vettem, és még mindig van benne egy vagy két üveg. Krysten, a lányom nagyszerű kislány, és az idő felében az apukájával él. 43 sebészeti beavatkozáson estem túl az elmúlt 37 hónap alatt, a legutóbbi hat hete volt. Még mindig arra várok, hogy a szervezetem elfogadja-e a beültetett fogakat. Tudom, hogy ez a rész igen hosszú ideig tart. Krysten most tíz éves, és remélem, hogy egyszer majd az esküvőjén én kísérhetem az oltár elé a vőlegényéhez. És ahogy a dal mondja: „A fájdalmat elmulaszthatom, de nem mulaszthatom el a „TÁNCOT' - Bones

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2024 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.