A Mennyei Fényben


Írd le az Élményed:

Az első HKÉ-m gyerekként éltem át, talán 2 vagy 3 éves voltam (1953 körül lehetett) amikor megfulladtam. Úgy emlékszem, hogy láttam a testem magam alatt; fölöttem láttam egy meleg fényes szerető gömböt, és lenn volt apám és anyám pánikban. Nem tudtam, hogy erről beszélnem kellene és amúgy sem hitt volna nekem semmi, így sosem éreztem, hogy említenem kéne. Attól a pillanattól kezdve nem akartam templomba járni. Minden adandó alkalomat kihasználtam a templom elkerülésére. Olyan volt, mintha két taszító mágnest próbálnának összerakni. Ezután Presbiteriánus Oktatáson megkérdeztem, hogy egy jó és tisztességes ember Afrikában miért ne mehetne a mennybe csak azért, mert nem olvassa a Bibliát. Kirúgtak a gyülekezetből. Mindenki annyira szégyellte ezt és nem tudták megérteni, hogy én miért érzem ilyen jól magam. Ez 1963-ban volt.

Én voltam a legnagyobb egyház ellenes agnosztikus, akivel valaha találkozhattál!!! Nem hittem az egyházban. Nem jártam templomba kivéve akkor, amikor a nagybátyám rám parancsolt, aki az apám halála (öngyilkosság) után nevelt. Ezen erőltetett alkalommal a templomban, mikor viseltem a nagybátyám által adott öltönyt, egy ember sétált be a templomba. A gyülekezet megfordult és rá nézett. A szemébe néztem és meleg, szerető kisugárzása volt. Szandált viselt és hozzá volt öltözve és úgy nézett ki mint az a fickó aki az oltár mögött lógott. Ezután úgy tűnt, hogy azt akarja nézzek végig a gyülekezeten. Amikor megtettem, elborzadtam. Az egész csoport nyilvánvaló gyűlölettel bámult rá. Visszanéztem az emberre és ő egyenesen a szemeimbe nézett és mosolygott. Visszamosolyogtam és ő megfordult és elment.

A templom után azon a napon kisétáltam, levettem a zakóm és a nyakkendőm és soha többet nem vettem fel, és nem is mentem templomba többet szándékosan. Ez 1968 körül történt.

1971-ben már nős voltam egy gyerekkel és éppen stoppoltam hazafele a munkámból a Michigan Egyetem kutatólaborjából. Felvett egy furgon és a furgonban volt egy ülés, ami végifutott a vezető mögött egészen a furgon végében levő ülésig. Én az oldalsó ülésen ültem egy hippi gyerek meg a hátsó ülésen. Valaki hirtelen, de fenyegetés nélkül lehuppant mellém balról. Beszélt arról, hogy mi fog velem történni, elmondta azt is, hogy eldönthetem akarom-e vagy sem (megtapasztalni). Nagyon komoly hangnemben beszéltünk, de mégsem volt fenyegető. Azt mondtam, hogy megteszem. Amikor kiszálltam a furgonból ismét megkérdezte, hogy akarom-e megtenni és én igent mondtam. Elmondta nekem hány lépést teszek meg, mielőtt megtörténik. A hippi és a sofőr idegesen megkérdezték, hogy kihez beszélek és amikor azt mondtam, hogy ‘hozzá’ és az ülésre mutattam a sofőr felkapcsolta a belső világítást de a sofőrőn és a hippin kívül más nem volt ott. Emlékszem, hogy nagyon aggódtak miattam és a frászt hoztam rájuk. Olyan állapotban tettem meg a lépéseket, hogy nem emlékszem rá, de eltökélt voltam. Amikor elértem a lépésszámot megfordultam, és láttam egy kocsit, ami egy bicikliző gyerek felé tart. A hátsó ülésen ülő egy csővel csapott a gyerek felé, aki lehúzta a fejét és elkerülte az ütést. Kiléptem az útra, ahol a sofőr láthatott és integettem. A kocsi lassított, majd elkezdett gyorsulni elhagyva az úttestet és egyenesen felém tartott. Felkaptam egy marok kavicsot és a kocsihoz vágtam, ami megfarolt, alig kerülve el engem.

A kocsi megállt és nemsokára csövekkel ütöttek és utána fájdalmat éreztem a hátamban és a hasamban. Azt hittem, hogy teljesen keresztüllőttek. Megfogtam a hasamat és láttam hogy beborítja a vér. Azon gondolkoztam, hogy biztosan meglőttek és azt mondtam a támadóknak, “Megöltetek engem!” Csak később tudtam meg, hogy megszúrtak egy tőrrel, ami elvágott egy artériát a májam fölött. Elmentek és emlékszem, hogy felfele néztem és láttam egy fényt. Ezután lenéztem a testemre és ekkor két lénnyel találtam szembe magam. Emberinek tűntek és lebegtek a levegőben. Rájöttem, hogy jóval a testem fölött vagyok és nem a földi térben. A lények próbáltak visszatartani attól, hogy a fény felé menjek. Nem tudom miért, de nagyon rémültnek tűntek és nem akarták, hogy menjek. De én mentem. Kilőttem mint egy nyíl keresztül valamin, amit csak alagútként jellemezhetek. Az alagutat perifériás elmosódott csillagokként láttam és láttam egy szerető fényt előttem. Ekkor megálltam. Ott voltam ezzel a szeretetet és megértést sugárzó fénygömbbel. Nem tűnt idegennek. Nem voltam rémült, teljesen megnyugtató volt és semmilyen más érzés nem volt csak a csodálatom, és a szeretet, tudás és bölcsesség, amit ez a gömb sugárzott. Méretre nem olyan volt mintha a napra néznék, inkább olyan mint a Földre nézni akkor, amikor rajta állunk. Hatalmas volt és teljes és az ereje a szeretet volt.

Éreztem valaki jelenlétét mellettem, egy férfiét, és ő megkérdezte, hogy kész vagyok-e az ‘életem értékelésre”. Igent mondtam, viszont mindez nem szavakkal történt csak egyszerűen tudtam. Ezután láttam alattam, mintha H0-ás modellvasút lenne, egy várost. Ebbe a városba mentem és végignéztem az életem. Minden egyes pillanaton és érzésen végigmentem. Nem féltem, mivel még mindig a fényben voltam. Beszéltem a férfival az életemről, de nem emlékszem semmilyen részletre. Ezután emlékszem, ahogy álltam a szeretet Gömbjének fényében. Éreztem a jóságot és szeretetet és ennek tudatát. Az elmém nagyon mély gondolat koncentráció állapotban volt.

Eztán a nagyobb tudás 12 lényéhez mentem. Előttem voltak és egy sorban álltak. Nem emberek voltak; nem érződött belőlük ítélkezés vagy hatalom, de erősenek tűntek önmagukban. Magasabbnak tűntek nálam. Ezüstfehér köntöst viseltek, fehér bőrük volt és nagy fejük és szemeik. Nem emlékszem, hogy lett volna szájuk. Felettük egy lélek lebegett. Olyan volt mint egy csillag, amit Földről látunk, de olyan méretű volt mint a lények feje. A lélek balra mozgott és az első lény fölött lebegett és emlékszem, hogy a tudás videóként ugrott elő a lény előretartott kezéből. Minden lényhez adott téma tartozott. Megnyitották a tudásuk, amikor a lélek föléjük mozgott. Az utolsó lény elmondta, hogy mit tehetek ha visszatérek és a fontosságát ennek. Csak arra emlékszem, hogy egy fiatalembert láttam, akinek a feje hátsó része fájt, mintha megsérült volna a nyaka. Azt mondtam”Ó! Alvin! Fiam!”, és ők azt mondták,’nem, nem az a fiú’. És én rájöttem, hogy kire gondoltak. (1978ban született a másik gyermekem, egy fiú). Eután úgy döntöttem, hogy visszatérek a Földre. Emlékszem, hogy nagyon nehéz döntés volt. Annyira nehéz volt, mert minden olyan csodálatos volt ott és annyi, de annyi szeretetet kaptam. Éreztem a szabad akaratot, de a szolgálat érzése is ott volt. A kötelességé. Abban a másodpercben, amikor erre rájöttem, visszarepültem a testembe.

Álltam és sétáltam az úton és láttam egy fiatalembert egy motoron, aki távol-keleti volt. Segítséget ajánlott fel, de nem igazán tudott mit tenni. Elvitt egy kórházba, ahol az orvos azt mondta, hogy túl gyenge vagyok egy műtéthez és ki fogok vérezni. Felhívta a feleségem és neki is elmondta ugyanezt. Emlékszem, hogy nevettem ezen, mivel tudtam, hogy nem fogok meghalni.

Elmondtam az idősebb testvéremnek, aki berohant hozzám, hogy választhattam az élet és a halál között és úgy nézett rám, hogy az lehetetlen, hogy valaki a halált válassza az élet helyett. Elmeséltem a feleségemnek és a legjobb barátomnak. Nem piszkáltak vele, de nyilvánvalóan nem értették.

Ezt eléggé általánosnak találtam. Valamikor később Karácsonykor megláttam Dr. Raymond Moody ‘Élet az Élet után’ című könyvét. Elolvastam a könyvet, (gyorsan olvasok) és felkiáltottam “ Ez’!!’ feltartva a könyet és mondtam “Ez történt velem amikor leszúrtak.” Mondtam, hogy ugyanez történt velem, amikor gyerekként megfulladtam és hogy a nap mennyire felmelegített. Az anyám azt mondta “Brad, arccal lefele voltál a sárban amikor megtaláltunk!!” ami véget vetett az egész beszélgetésnek.

Ekkor realizálódott bennem, hogy ugyanazt a szeretet “gömbjét” láttam, mint amikor megfulladtam. Emlékeztem, hogy játszottam amíg próbáltak lélegeztetni és dupla ugráltam. Ez az amikor nagyon magasra ugrasz, majd a magaslatról még feljebb ugrasz. Emlékszem, hogy nem voltam ott egyedül. Utána visszatértem a kis testembe.

Ültem az anyám nappalijában miközben a család dalokat énekeltek a másik szobában. Emlékszem, hogy azon gondolkoztam, senki nem hisz nekem. Furcsa vagyok mindenkinek.

Sokat beszéltem az élményemről másoknak az évek során, de egészen addig úgymond nem törtem ki a gubómból, amíg nem hallottam Dannion Brinley elbeszélését a saját élményéről. Beszélt a saját tapasztalatáról és a legtöbb dologban hasonló volt mint az enyém, de néhány dologban teljesen megegyezett. Nem beszéltem korábban senkivel aki büszke lett volna a halálközeli élményére. Úgy döntöttem, hogy soha többet nem fogom tagadni vagy kínosnak érezni, hogy elmondjam ami történt.

Tudom, hogy mit láttam, a szeretet gömbje a Teremtő volt. Nem tudom senkinek a nevét aki a HKÉ-mben szerepelt. A nevek nem tűntek fontosnak.

Nem úgy jöttem ki az élményemből, hogy Jézus a megmentőm vagy, hogy ebbe vagy abba a templomba akarok menni vagy, hogy a vallásnak bármi köze van az élményemhez. Nincs az, hogy ne szertném vagy esetleg utálnám Jézust, de őszintén nem mondta nekem senki vagy nem utalt rá, hogy Jézus azt akarta volna, hogy meghajoljak neki vagy hasonlók.

Nem járok templomba, temetésekre és esküvőkre.

Nem hiszem, hogy Jézus azt szeretné, hogy bármi másként gondoljak rá mint egy szerető lélek. Szeretném őt követni de nem vallásban, hanem a gondolkodásmódjában. Nem vagyok Keresztény; nem akarok ezért jutalmat. Látom Jézus, Buddha és Gandhi bölcsességét és másokat, ahogy a szeretetet alkalmazzák az élethelyzetekben. Remélem megválaszoltam a kérdéseiket.

Szeretet és Fény

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2024 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.