David H HKÉ


Írd le az Élményed:

Davidnek hívnak, Hawaiin lakom, 32 éves vagyok, és HKÉ túlélő. Élményem jelentősen megváltoztatta az életemet, de azóta sem beszéltem erről egyetlen támogató csoportnak sem, néha úgy gondoltam, hogy megőrültem. Most már tudom, hogy a tagadás és a kételkedés miatt éreztem így.

1990-ben történt, mikor Észak-Kalifornia keleti öblében laktam. Éppen egy Squaw -völgyben tett sítúráról tértem vissza. Akkor láttam életemben először havat. Köhögni kezdtem, ami kezdetben semmiségnek tűnt, így tovább pincérkedtem a Berkeley Host Marriott-ban. Úgy gondolom, hogy ebben az időben rendkívül szélsőséges időjárás volt az év vége felé, ami nagyon hideg volt egy magamfajta szigeti fiúnak. Fiatal voltam és dühös, haragudtam Istenre, mert meleg vagyok. Így ezt az érzést is magammal vittem a másvilági utamra. Most már tudom, hogy soha nem szabadna ilyen mérgesnek lennem. Késő este volt, mikor hazatértem Maile nagynéném házába. Senki nem volt otthon. Azt hiszem a nagynéném és a nagybátyám egy családi partira mentek, a nővérem pedig éjszakai műszakos volt az Oakland Sheratoni telefonközpontban.

A köhögésem jelentősen súlyosbodott ekkorra, és a ki és belégzés komoly nehézséget okozott. Ekkor eszembe jutott, hogy a Squaw-völgyben egy ebéd alatt valaki a lábon kihordott tüdőgyulladásáról mesélt. Nagyon meleg ruhákba burkolóztam, hogy nem fázzam. A szél hangosan süvített, és folyton apám hangját hallottam a fülemben: „Fiam, mi baj van veled? Nem tudod, hogy ebben a családban senki sem betegeskedik?” Ahogy felidéztem a hangját, ismét erősnek éreztem magamat. „Igen, Apu, tudom”. Felvettem az ujjatlan kesztyűmet, a téli sapkámat, cipőmet és elindultam az ajtó felé, hogy kisétáljam magamból a megfázást. Azonban alighogy elhagytam a szomszédos háztömböt, a sétám kudarcot vallott, és gyorsan megpróbáltam magamat összeszedni a hazaútra, remélve, hogy a szomszédok nem veszik észre, hogy milyen gyenge vagyok. Tudtam, hogy a halálomon vagyok. Egy kis kételkedés természetes a halál előtt, mivel ez az élmény mindig nagyon szürreális.

Visszatértem a heverőmhöz, csak nehézkesen tudtam mozogni. Végre sikerült visszatérni a szobámba, hogy lefeküdjem. Ez egy aprócska szoba volt, olyan, mintha szekrényben sétálna az ember. Szépen kidíszítettem azokkal a dolgokkal, amiket szeretek, ez magában barátságossá tette a szobát. Az éjszaka közepén sikerült végre elaludnom, de hamarosan éles mellkasi fájdalomra ébredtem. Rémülettől tágra nyílt szemekkel bámultam a plafont. Kitátottam a számat de képtelen voltam levegőt venni. Görcsösen fulladoztam az ágyamban. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Már nem láttam semmit, csak a hangokat hallottam, és a fájdalom átadta a helyét az agyamból felszabaduló természetes drog okozta eufóriának. Aztán már nem éreztem fájdalmat, bár hallottam a testemet és az utolsó rúgásait az ágy melletti falon, aztán semmi.

Még itt vagyok; gondoltam. Talán fel kellene állnom, és megnézni, mi volt ez a zűrzavar. A fürdőszobaajtó felé sétáltam, és megálltam. Megfordultam, hogy ne lássam a testet, ami még mindig az ágyamban pihent. A szobám ugyanolyan volt, de mégis más. Úgy tűnt, hogy minden tagomat furcsa, gyönyörű fény veszi körül. Kékeszöld aurájú fény áradt mindenből, ami hozzám tartozott. A lábam és a kezem ragyogó nyomot hagyott a lépteim vagy érintésem nyomán. Ez annyira lenyűgözött, hogy teljesen belefeledkeztem, és egy időre elfelejtkeztem arról, hogy mi történt. Nem voltam biztos, hogy itt várjak-e a szobámban, vagy elinduljak kalandozni.

Először a hálószobaajtóval próbálkoztam, és kinyújtottam a kezem, hogy kinyissam. A karom könyékig belement. Éreztem a többiek mély bánatát, mintha semmi más nem számítana. Ijesztő volt, így visszahúztam a karomat. Az ablakom felé néztem, és láttam, hogy a még mindig tomboló vihar faágakat ver az üvegéhez. Úgy döntöttem, hogy visszatérek a testembe, de úgy tűnt, hogy ez már nem lehetséges többé. Az egyetlen izzó, amit felkapcsolva hagytam elkezdett egyre fényesebben és fényesebben ragyogni. Ez a bejárat, mondtam magamban, tehát úgy döntöttem, hogy a fény felé nyúlok és elindulok. Mentem is, - elképesztő gyorsasággal. Az egész életem lejátszódott születésemtől a halálomig.

Nagyon viharos helyre mentem. Talán azért érkeztem ide, mert haragban haltam meg nem tudva, mennyi béke van a szívemben. Emlékszem, hogy megemlítették, hogy ez a hely a belső gondolataim visszhangja volt. A hangom előttem egyenesen a horizontig visszhangzott, és mindig mögöttem tért vissza a horizontról. Ez nagyon bosszantó volt. Ez a hely, ahova érkeztem, egyáltalán nem volt kellemes. A Földön sohasem látott viharok alakultak ki az égen és ennek az új bolygónak a rázkódó felszínén. Különböző méretű vulkáni kürtők voltak körülöttem, hogy bármelyik pillanatban gőzt és hőt lövelljenek ki. Néha szellemek tűntek fel a gőzsugárban és vándorolni kezdek tétován, mintha keresnének valamit, amit nem találnak.

Az egyik szellem kitört a legközelebbi kürtőből, egy nő volt. Megijedtem tőle. Igen piszkosnak látszó több helyen szakadt, nagyon régi ruha volt rajta. Nem volt lába, a levegőben lebegett. Nagyon lassan közeledett felém. Mikor elég közel ért, úgy gondoltam, hogy beszélek hozzá.

Megkérdeztem tőle, meg tudja-e mondani ennek a helynek a nevét. Nem válaszolt. Azonban lassan még közelebb jött, mintha bántani akarna engem. Tudom, hogy minden gondolatot hallani lehet itt, így nem lehet titokban tervezni. Ehelyett ki kell állni, és ki kell mondani a dolgokat. Nagyon komoly hangon ezt mondtam. „Ki vagy te!!!” Akkor leszedte az arcát takaró leplet és csak koponyát és csontokat mutatott nekem. Állkapcsa nagyra nyílt, mintha kificamodott volna, teljesen kiemelkedett a ruhájából, és lecsapott rám, hogy megharapjon. A szellemtestem bal vállát harapta meg. Hatalmas volt a fájdalmam, rosszabb, mint a halál. Ugyanabban a pillanatban, a levegőben körözve ismét lecsapott, hogy a lelkembe harapjon. Én térdre estem, és Isten nevét kiáltottam.

A kísértetasszony a fejét fogva visszamenekült a kürtőbe. Észrevettem, hogy a többi szellem ugyanezt teszi. Én még mindig Istent hívtam, és kértem, hogy bocsásson meg, amiért olyan durván beszéltem róla a földön. Kértem, hogy fogadjon vissza és vigyen haza, el erről a furcsa helyről.

Abban pillanatban rájöttem, hogy a hangom már nem visszhangzik, és visszatér belém. Isten nevét kiáltottam a látóhatár végtelenjébe és csak a nevének említése fény, és hangkitörést okozott. Körülöttem a többi szellem félt, Isten nem jelentett vigaszt számukra. Ez szomorúsággal töltött el, de egyben örültem, hogy Isten megbocsátott nekem, mert a horizonton a fény felém közeledett.

Annyira gyönyörű volt a fénye, hogy ezt szavakkal nem is lehet kifejezni,. Olyan volt a fénye, mint a felkelő Nap, és akár a Nap, a hegyek mögül jött az égre. Szeretet töltötte el egész lényemet és a lelkem újjáéledt. A bolygó is megváltozott a Fény alatt. A hegyekben rések nyíltak és vízesések törtek elő belőlük. A sötét felhők felettem hihetetlen gyorsasággal húzódtak vissza. Isten eljött; Fénye meleg volt és hívogató. A nyugalomnak és a békének magas szintjére jutottam.

Lassacskán, ahogy a Fénye elborította a tájat, láttam, ahogy fű nő a földön. Hatalmas fák törtek elő a talajból, és ott magasodtak előttem. Mindenféle madarak repkedtek az égen. Isten minden teremtménye előjött az erdőből, mintha üdvözölnének. Ez volt a legnagyszerűbb fogadtatás otthon. Ezt az élményt csak örömkönnyekkel és nevetéssel tudom összefoglalni. A Fénye rendkívül ragyogó volt. Teljességgel fürödtem a fehér fényben. Isten egy ideig szeretettel átölelt. Fénye annyira ragyogott, hogy már nem is láttam mást.

Ekkor éreztem, hogy itt az ideje, hogy visszatérjek a földre. Istenre nézve így szóltam: „Kérlek, Uram, maradhatok?”. „A te időd a földön még nem telt le. Na, most menjél, legyél jó fiú, mivel még sok mindent meg kell tanulnod”. BUMM!!! Ismét a testemben voltam.”Elég”, nem tudtam, hogy tényleg kimondtam-e, de ezt érzi az ember, mikor először visszakapja a testét, tehát „elég”.

Igen, visszatértem az élő szerkezetbe, ellenőrizem az rendszert, és nem észleltem semmi problémát. A légzőrendszerem teljesen kitisztult!! Döbbenet és zavarodottság, ezek a szavak jutottak eszembe, miután visszatértem a földi testembe. Ezek után a tagadás következett. Tehát közbelép a kétkedő emberi logika a kérdéseivel.:Túl sokat füveztem, és ez egy furcsa „utazás” volt? A válasz körülöttem hevert a bizonyítékaival. Átsétáltam a házon, a télikabátom és a kesztyűim szétdobálva helyeken hevertek, mintha küzdöttem volna. A telefonomon még mindig be volt programozva a 911, a kezelő szidott. Visszamentem a szobámba, háttal a falnak. Lassan visszaültem, és vártam, hogy felkeljen a Nap.

Ez volt az egyik legszebb reggel, amit valaha láttam. Az ég élénk rózsaszín volt és a Nap körülölelte a látóhatárt. Még ma is, ha az életem túl stresszessé válik, akkor tudom, hogy itt az ideje megállni, és nézni a napfelkeltét. Sokszor, még mindig látom, hogy Ő mosolyog rám a Napban, és az arcomon ragyog. Ez vigasz számomra, és tudom, hogy van hova hazamennünk, mikor az élet leckéi és munkái véget érnek.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.