Írd le az Élményed:

Kilenc hónap telt el a HKÉ-m óta, és habár nem rágódok sokat az élményen … az sosem került ki a szellemi “látómezőmből”. Nem gondolom úgy, hogy “normális” HKÉ-ben lett volna részem … mindenféle csilivili extrákkal, és miután elolvastam néhány rémesebb beszámolót a neten, örülök ennek. Habár lehet hogy lényegtelen, de … itt következik.

A HKÉ egy angioplasztikai eljárás során történt. Szívrohamom volt, a harmadik ’98 április negyedikén…vészhelyzeti angioplasztika mentette meg akkor az életem, de további beavatkozás is szükséges volt. A további műtét néhány héttel később, májusban történt. A két ballon behelyezése a korona artériámba jól ment, emlékszem, hogy az orvos azt mondta a feleségemnek az eljárás után, hogy akár mehetek is dolgozni a következő hétfőn, persze csak viccelt. Mindamellett miután visszavittek a szobámba, valami félresiklott és ismét szívrohamot kaptam… ekkor gyorsan visszavittek a katéter laborba egy újabb kör angioplasztikára.

Óráknak tűnt, amíg a “kés alatt” voltam. És a gyógyszerek ellenére erős fájdalmam volt… de a halál gondolata sosem fordult meg a fejemben. Tökéletesen bíztam az orvosaim képességében és a saját sérthetetlenségemben. Az utolsó angioplasztika vége felé … a semmiből egy furcsa elektromos “pukkanást” éreztem végigfutni a testemen, talán a szívemből indulhatott ki. Lebénultam… nem tudtam mozdulni, lélegezni vagy akár csak a szememmel máshova fókuszálni. Emlékszem a pánikra, amit amiatt éreztem, hogy nem tudok lélegezni. Tudtam, hogy kellene, akartam is, de nem tudtam…és nem volt fájdalmam. Mivel nem tudtam mozgatni a szemeim, csak villanásokat láttam az orvosi csapatból, akik megpróbáltak megmenteni. Láttam az orvosom öklét emelkedni és lehullani, ahogy ütötte a mellkasom, halottam az üres “puffanó” hangját az ütésnek…de nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy “kinn” lennék a testemből, de igazán nem is voltam “benn”.

Valamikor, ezen másodpercek alatt, amik örökkévalóságnak tűntek (és még most is annak tűnnek)…megvilágosodtam. Haldokoltam. A látásom elhalványult a környezetem érzékelésével együtt. A teljes szomorúság és a családom iránti mély aggodalom volt minden, amire emlékszem azelőtt, mielőtt minden elsötétült. Nem akartam meghalni, nem akartam elhagyni őket! A következő amire emlékszem a rángatózás az asztalon… kapkodás a levegő után. Ismét fájdalmaim voltak…elképesztő fájdalmaim a testem minden részében. Nem tudom megmondani, hogy hogyan vagy miért, de az életért való harcom közepette az járt a fejemben, hogy vissza lettem “lökve” a testembe “valahonnan” máshonnan … az eltelt idő alatt nem voltam abban a testben, amit mindig úgy ismertem, hogy “én”. Emlékszem, hogy arra gondoltam: ilyen érzés lehet megszületni.

Úgy tűnik a mai napig, hogy szépen felépültem a szívproblémáimból. A szívkárosodás, amit az áprilisi/májusi eseményekkor szenvedtem el, 42 évesen nyugdíjba kényszerített. Az orvosaim azt mondták, hogy kerülnöm kell minden fizikális vagy mentális stresszt, ha élni akarok… ami gyakorlatilag véget vetett az anyagmozgató szakértői karrieremnek. Ma már a lányaim teljes idejű apja vagyok és remélhetőleg egy jobb férje a feleségemnek. Rendben leszek, amíg rendesen szedem a tablettáim és odafigyelek a részletekre.

Nem félek a haláltól… tudom, hogy ott nincs fájdalom és ha eljön az idő még felszabadító érzés is lehet. Nincsennek különleges vízióim, amiről be tudnék számolni és nem vagyok közelebb a szentéavatáshoz, mint a HKÉ előtt voltam. Néha el szokott borítani a “világ” és úgy érzem, hogy visszacsúszok a régi gondolkodásmódomba. De mindig visszatérek ahoz a tisztánlátás érzéshez, amit a kórházban éreztem, miután a legrosszabb rész véget ért…úgy éreztem, hogy tudom kik vagyunk, miért vagyunk itt, honnan jöttünk és hova tartunk. John Lennonnak igaza volt … tényleg csak szeretetre van szükséged.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi