Guenter W HKÉ

Írd le az Élményed:

Nem tudom pontosan hány éves voltam mikor ez az élmény történt velem, de minden az új otthonunkban történt, szóval legalább 11 éves voltam.

Azon a napon mikor indultam el otthonról, az emeleten voltam és hírtelen hangot hallottam mögöttem. Gyorsan megfordultam de nem volt ott senki. Nem emlékszem pontosan a szavakra, de a hang azt mondta, hogy az életem minősége amit ismertem semmi ahhoz képest, amit ő meg tudna nekem mutatni. “Lehetetlen,” mondtam magamnak, és hangosan, örömtelin elkezdtem leszaladni a lépcsőn az emeletről a pincébe. Csak pár lépcső volt vissza, amikor magasra felugrottam és beütöttem a fejem a plafonba.

Az ütéstől a térdemre estem és elájultam. Egy mély feketeségbe estem. Emlékszem, hogy egy fajta fekete csövön mentem át. A végén úgy éreztem, hogy egy misztikus erő visszahúz, de ellenálltam, mert nem akartam átmenni újra azon a fekete csövön. Tovább mentem és hírtelen egy szürke helyen találtam magam.

Nem tudtam hol vagyok és ahogy körül néztem, a távolban láttam valakit lassan felém jönni. Igazából egyáltalán nem láttam ezt az alakot mert nem volt mit látni. De éreztem egy szürke alakot ott. Határozottan tudtam, hogy van ott valaki. Azt mondtam, hogy “Eltévedtem. Megmutatnád, légy szíves a helyes utat vissza?”

Aztán a következő pillanatban a pince padlóján feküdtem. Nagyon kellemetlen csengő hangot hallottam, ami egyre erősebb lett. Aztán a zaj megszűnt. És hírtelen észrevettem, hogy egy fehér, fátyol szerü anyag nagyon lassan kiszállt a fejemből.

Egy hosszú harisnya formáját vette fel és egy kis szögben közvetlenül felettem lebegett. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert nem akartam, hogy bárki meglássa, hogy ez az anyag jött ki belőlem. Miközben egyre több ez a fehér fátyol szerü anyag csoportosult a menyezet alatt és semmit sem tudta róla tenni.

Egyáltalán nem éreztem fájdalmat ez alatt az idő alatt. Hírtelen rájöttem, hogy a testemen kívül vagyok. Abban a pillanatban történhetett, amikor ez a fehér, fátyol szerü anyag mind elhagyta a testem a fejemen keresztül. Láttam egy testet a földön feküdni, ami csak az enyém lehetett.

Reszkedtem és gyorsan vissza akartam menni a testembe és a melegségébe amikor hallottam, hogy valaki azt mondja, “Várj! Mielőtt vissza mész, nézd meg milyen itt kint!” De, nem figyeltem egyáltalán a hangra. Habár nem láttam semmi fizikai testet a sajátomon kívül, ez a hang elég közel volt. Aztán újra hallottam, ez alkalommal nagyon komolyan könyörögve, “ Kérlek, ne menj vissza, esdekelek. Miért nem akarod felfedezni az új képességeidet először? Ha nem tetszenek, még mindig vissza mehetsz.”

Haboztam. Végülis, igaza volt a hangnak. Miért ne próbálnám ki? Aztán a hang gyorsan azt mondta, „Teszteld az elmédet! Ha megteszed, fel fogod fedezni, hogy úgy gondolkodhatsz, ahogy még sosem tapasztaltad.” A hangnak megint igaza volt. Valóban nagyon éber volt az elmém, és képes voltam gyorsan megérteni mindent olyan egyértelműen, hogy nem hagyott semmi kételyt.

A végén gondolóra vettem az egész szituációt. Igazából csak rajtam múlott, hogy vissza térjek-e a testembe és éljem a földi életem az összes korlátjaival és az összes örömével vagy a testemen kívül maradjak-e ezzel a tiszta gondolkodással. A hang megint sürgetett, hogy siessek és mondjam meg neki, hogy végre eldöntöttem-e magam. Badtam a derekam. Úgy döntöttem, hogy a testemen kívül maradok és azonnal rádöbbentem, hogy akkor a testemnek meg kell halnia, ami azt jelenti, hogy teljesen elpusztul. Arra gondolta, hogy “Milyen szörnyű lesz anyámnak!” Ami engem illet, nem sajnálkoztam a helyzeten mert a fizikai testem számomra csak egy csomagoló papír volt, egy teher amitől abban a pillanatban megszabadultam, mikor eldöntöttem, hogy a testemen kívül maradok.

Jelenleg, rájöttem, hogy szabadon tudtam mozogni, úgy ahogy még soha nem tapasztaltam. Átrepültem a házunk falain, és fel az égbe. A távolban, egy nagy, ragyogó labdát láttam, ami a nap volt. A ragyogása ellenálhatatlanul vonzott és egyenesen bele akartam menni. Amint ezt gondoltam, beleütköztem valamibe, ami kilőtt messze a feketeségbe.

Még egyszer megpróbáltam, de minden újra megtörtént. Gyorsan megtanultam, hogy kellett hogy legyen egy láthatatlan határ amit megközelíthettem, de nem mehettem túl rajta. Volt még egy lehetőségem, és akkor megálltam pont ez előtt a határ előtt, hogy láthassam a napot, ami most pirosan ragyogott. Aránylag kicsi volt a mérete mert a távolból kellett néznem, amit ez a láthatatlan határ határozott meg. Mindazonáltal, a pirosas napsugár nem elégített ki egyáltalán.

Hírtelen a hang azt mondta, “Van még több fény!” Ahogy körül néztem, a távolban láttam több más fényt, amik sokkal nagyobbak voltak mint a Föld Napja. Azokkal a fényekkel akartam lenni! Bár nagyon messze voltak, egy pillanat alatt elérhettem őket. Azonban, minden egyes fénynek meg volt a maga határa ami újra visszalökött a feketeségbe, mikor megkíséreltem megközelíteni.

Nagyon kellemetlen volt ezekkel a határokkal érintkezni, mert akár mikor megérintettem őket, az egész lényem vadul megrázkódott. Hírtelen a hang azt mondta, “Keresd az egyedül álló, ragyagó fényt és lassan közelísd meg.” Kiválasztottam azt a fényt ami sokkal jobban ragyogott mint a többi körülőtte és nagyon körültekintően megközelítettem. Láttam egy óriási gömböt, ami rendkívül ragyogóan égett. A hang azt mondta, hogy ez egyike volt annak a sok csillagnak, amit a Földről is láthatok. Sokáig figyeltem ezt a csillagot, amíg már nem tudtam ránézni.

Ezért újra visszavonultam a feketeségbe. El kezdtem felmérni a helyzetemet. Nem maradhattam abban a feketeségben örökre. Kell, hogy legyen egy kiút. Körül néztem és láttam egy másik csillaghalmazt ami furcsán csavarodott. Oda akartam menni, de hallottam egy hangot ami azt mondta, “Mind ugyan olyan. Menj fel!” Nem tudtam merre van a fel, de megpróbáltam - sikeresen ugyan azt, és nagyon messze láttam a feketeség fölött egy csillámló vonalat. Oda akartam menni annak ellenére, hogy rendkívül messze volt, de csak a csillámló vonal szélére akartam, mert nem tudtam, hogy van-e határ vonala vagy nem.

Azonnal ott voltam. Ez alkalommal nem volt határ ami visszalökne. A fény egy másik világból jött. (Míg a mi világunk fekete – fénnyel benne – ez a másik világ ragyogó.) Bár nem tudtam belépni ebbe a másik világba. Körbe mentem minden irányba, hogy megtaláljam a bejáratot. Hamar rájöttem, hogy csak egy lehetőség van: Ledobni magam ebbe a fekete szakadékba, ami előttem hevert.

Nem volt bátorságom ugorni. De Hírtelen, újra hallottam a hangot, “Nincs más lehetőség! Ugornod kell! Ugorj! Ugorj!” Aztán ugortam. Nem tudom mi történt utána, de arra tisztán emlékszem, hogy hírtelen egy fekete alagúton száguldottam át. Fejjel előre kerültem az alagútba. Cilinder vagy cső volt és úgy száguldottam át rajta, mint egy kapszula egy pneumatikus csőben. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtam, míg ki nem lökődtem messze ebbe az új univerzumba. A feketeséget felváltotta egy enyhe ragyogás (ha mondhatom ezt).

Többször hevesen átestem magamon, amíg úgy éreztem, hogy ez az új világ lelassított. Emlékszem, hogy arra gondoltam, hogy “Miért bánnak ilyen durván velem?” amikor éreztem, hogy ez az új világ közeledik felém, miközben a régi világ ugyan akkor távolodik, addig amíg teljesen át nem ölelt ez az új világ.

Amikor kilökődtem, hallottam a hangot, ahogy azt kiabálja nekem, “Ez a te világod!” Nem tartozol hozzánk! Ebben a világban kell maradnod! Ne próbálj visszajönni! Megfordultam és a fekete világ egy darabját láttam, amit magam mögött húzhattam amikor kilökődtem, a nyíláshoz húzódott ahol végül felszívódott. Amint a régi világ ki volt zárva, azonnal az új világ magába ölelt, annyira, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy ezentul csak ebben a világban élhetek. Nem mintha lett volna választásom. Most már elválaszthatatlan része voltam ennek az új világnak.

Arra gondoltam, „Ez a csibész hang! Becsapott, ebbe a világba csalt. Nincs vissza út! Ez végleges! Remélhetőleg képes leszek lélegezni és nem fogok megfulladni.” Ezért megpróbáltam levegőt venni, de hamar rájöttem, hogy nem kell lélegezni. Csak léteztem. Addig amíg a fekete voidban voltam, nem gondoltam a lélegzésre.

Ahogy korábban említettem, minden körülőttem halványan meg volt világítva. Habár világos volt, nem tudtam tisztán látni. A véglegesség hatása, a helyzetnek amelyben voltam, elsöprő volt. Bár úgy éreztem, hogy ennek az új világnak a része vagyok, semmit sem tudtam róla. Teljesen egyedül, elárulva, nagyon aprónak és jelentéktelennek éreztem magam. Nem volt senki közel, messze. Elkezdtem sajnálkozni a helyzetem miatt. Nem tudtam, mit tegyek. Keservesen éreztem magam. Rendben, tudtam szabadon mozogni ahova csak akartam. De hova mehetnék? Senki nem volt ott! Senki?

Ennek ellenére nagyon messze voltak hangok! Valójában két hangot hallottam. Hallottam, ahogy teljes hitetlenséggel azt mondják: "Nézd, nézd, van egy kicsi lélek! Nézd, van egy fiatal lélek! Mit csinál itt? Hogy jött ide? A hangok ebben a világban igazából nem voltak hangok egyáltalán. Gondolatok voltak, amiket azonnal megértettem amiről beszéltek. Amiről most beszámolok, azok benyomások, és nem a tényleges szavak jelentése. Ezek a benyomások azonban annyira egyértelműek voltak, hogy semmi kétségem nem volt.

Továbbra is panaszkodtam, hogy nem ismerek senkit ebben a fényes világban, és hogy kénytelen voltam odajönni. A hangok közelednek. Én azonban nem láttam senkit. Egyszerűen Éreztem a jelenlétüket, ami nagyon rendben volt velem. Most már tudtam, hogy vannak lények azon a világon, akikkel képes vagyok kommunikálni. Olyan lények azonban, akik egyszerre idegenek voltak, de barátságosak.

A lények arra buzdítottak, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Azt hittem, ez a nevetséges lény most már része ennek az új világnak. Sőt, még ha tényleg vissza is akarnék menni, ami lehetetlen volt, hogyan tegyem? Ráadásul, még ha sikerül is visszatalálnom, a legcsekélyebb fogalmam sem lenne arról, hogy a szülőhazám, a Föld hol fekszik. Aztán éreztem, hogy ki akarnak kényszeríteni ebből a világból. Nagyon feldúlt lettem, és azt gondoltam: "Senki sem kényszeríthet arra, hogy elhagyjam ezt a világot. Jogom van itt maradni, mert a része vagyok.

A két lény megérthette amit gondolok, mert nem érzékeltem a hangjukat már. Aztán az egyik lény (nem tudom hogyan) elvezetett egy helyre ahol még nem jártam. A másik valószínü elment, hogy segítséget kérjen, hogy megpróbálja megtalálni a helyes megközelítést arra, hogy egy ilyen helyzetet hogyan kell kezelni.

Ez a hely egy rétnek bizonyult, sok virággal. Csodálatos rét volt, de tudtam, hogy ez csak egy rét képe, amelyet valahogy megidéztek és idevetítettek ebben az új világban. Megkért, hogy játsszak a réten, de nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam, hogyan.

Hirtelen tudatában voltam egy apró fényes fénynek a messzeségben, az "égen", de gyorsan közeledett. Úgy nézett ki, mint egy labda, és leírhatatlanul fényes volt. Próbáltam beárnyékolni a szemem, de nem kellett. Hihetetlen fényessége és ragyogása ellenére egy kicsit sem kápráztatott el!

Jelenleg ez a fény megállt a távolban felettem. Akkora nap volt, mint a mi világunk napja, de leírhatatlanul fényesebb volt. Egyfolytában ezt a napot bámultam, azon tűnődve, hogy egy fény hogyan rendelkezhet ilyen ragyogással. (A fények fényessége a fekete világban is ragyogó volt, de más jellegű.) Hirtelen rájöttem, hogy nagyon alaposan megvizsgál. Ekkor megnyílt, egy fénysugár borított be, és hallottam, hogy azt kiabálja nekem: "Elpusztíthatlak, ha nem mondod el az igazságot arról, hogy itt vagy!" Így feleltem: "De mást nem tudok, csak az igazságot!"

Aztán történt valami, amit soha, de soha nem fogok elfelejteni. A szeretet, tiszta, szeretet hihetetlen melegséggel árasztott el. Az egész lelkem vagy lényem elmerült ebben a szeretetben. Felemelt, és megpuszilt a számon. Ez a fénylény mélyen, végtelenül mélyen és egyre intenzívebben szeretett engem. Boldog voltam! Örökre itt, ebben a szeretet sugarában tudtam volna maradni. Ha a történetem hazugság lett volna, a fény lénye megsemmisített volna. Amúgy is tiszta volt a lelkiismeretem, így nem volt okom félni semmitől.

A szeretet fokozatosan meggyengült, és úgy éreztem, hogy valami nincs rendben velem - ami nagyon megnehezítette a fény számára, hogy továbbra is szeressen. Nem akarta elmondani, miért. Végül azonban már nem tudta elhallgatni, és gyorsan azt mondta: "Büdös leheleted van. Meg kell fürdened." Az volt a benyomásom, hogy hasonló fürdőt kell vennem, mint amit a Földön megszoktam, de az egész testet megmártózva. Világossá vált számomra, hogy ez a folyamat kellemetlen lesz, de meg tudnám állítani, amikor túl fájdalmas lenne számomra elviselni.

Bár nem értettem az okát, hajlandó voltam megtenni azt, amit a fény lénye akart tőlem. Felemeltek és piros fénybe helyeztek. Becsuktam a szemem. Nem éreztem semmit. Nem tudtam, meddig voltam ebben az állapotban. Egy idő után azonban rájöttem, hogy meglehetősen erősen dobálták a testem. Olyan volt, mintha egy mosógépben lettem volna.. Felkiáltottam: "Azt hiszem, ez elég!"

Azonnal leeresztettek, és a szeretet és a melegség ki volt kapcsolva, de még mindig ebben a sugárban (vagy szférában ) maradtam. Hirtelen eltűnt a nap, és láttam egy holdat. Egy másik világban voltam. Minden fekete volt, kivéve a Holdat, ami előttem volt. Sokkal tisztább és ragyogóbb volt, mint a Hold a mi világunkban. Nem volt benne a feketeség nyoma sem. A Holdat kis, fényes csillagok koszorúja vette körül. Tovább bámultam ezt a fényes holdat, amikor hirtelen furcsa érzést éreztem, amely a bal szememen keresztül, és az agyam legmélyebb zugába terjedt. Azon tűnődtem, hogy a bal szememmel tisztán látom a Holdat, amely mindig gyengébb volt, mint a jobb szemem, és hirtelen rájöttem, hogy közvetlenül előttem van minden válasz minden kérdésre, ami a Földi életünket illeti. Nagyon izgatott lettem, és megpróbáltam megtalálni a helyet, amelyről el akartam mondani földi tudósainknak, hogy jöjjenek és nézzék meg ezt a rendkívüli helyet.

Megpróbáltam meghatározni ezt a helyet a Hold bal oldalára nézve, és megszámolva a kis fényes csillagokat. Ennek során azonban rájöttem, hogy ezek nem csillagok, hanem kis holdak voltak. Ismét a Hold bal oldalát néztem, és minél többet néztem, annál több kis hold jött fel egyenes vonalban, egyik kis hold a másik után. Nem volt remény arra, hogy ezt a helyet megtaláljam. Aztán elkezdtem fázni, és reszkettem. Eszembe jutott a mi világunk napjának melege, ami néha talán túl meleg volt, de összességében életet adó meleg volt. Kétségbeesetten vissza akartam térni a ragyogó, élő Naphoz. Csak ekkor jöttem rá, hogy a bal szememmel néztem a Holdat, miközben a jobb szemem csukva volt. Ki akartam nyitni a jobb szemem, hogy újra lássam a napot, de nem tudtam.

El akartam hagyni a Holdat, ami már nem érdekelt. Vissza akartam menni a ragyogó, élő napra. Nagyon keményen próbálkoztam, de hiába, még egy rendkívül kellemetlen fájdalmat is éreztem a fejemben. Hirtelen azonban eltűnt a hold a fekete környezetével, és újra láttam ezt a hihetetlen fényes Napot. Hirtelen a Nap elkezdett hátrafelé mozogni, és színeit mély, sötétvörösre változtatta. Visszakerült az égbe, amíg egy nagyon apró piros fény nem volt. (Mint egy pont.) Aztán nagyon gyorsan kezdett mozogni. Egy időben láttam a fényes Napot a bal oldalon, majd a piros Napot a jobb oldalon, táncolva, balról jobbra és jobbról balra.

Úgy éreztem, hogy a Nap kommunikálni akar velem. Azt gondoltam magamban, hogy itt fent a Napok nem tudnak beszélni, csak mozogni, és hogy ez az ő beszédük. Aztán megállt, és láttam a fényes Napot az apró vörös Nap előtt. Ennek ellenére nem tudtam kitalálni, hogy mi ez az egész. Az egész látványosságot inkább vicces és szórakoztató cselekedetnek tartottam, mint bármi másnak. Ez azonban egyáltalán nem volt vicces. Hirtelen úgy éreztem, hogy vissza kell térnem abba a világba a fényes holddal, és eszembe jutott a kellemetlen fájdalom és a hideg, amellyel ott találkoztam.

Hirtelen rájöttem, hogy az előttem lévő fényes nap, valójában a fényes hold, és hogy a vörös nap biztonságosan irányítja a Holdat, egy napot kreálva. Ez volt az az üzenet, amit a Nap üzenni akarti. Aztán a fény lénye beszélni akart velem. Egy magas hegy tetejére helyezett, ahol egy nagy szikladarabon kellett ülnöm.

Megkérdeztem tőle, hogy miért akart elpusztítani engem, és azt mondta nekem, hogy léteznek gonosz, de nagyon erős és ravasz lények is, akik ellenségei voltak, akikkel folyamatosan harcolt. Azt is mondta, hogy figyelmeztetnem kell a világomat róluk, és egyetértően bólintottam. Azt mondta, hogy az ellenségei egy trükköt akartak játszani vele azzal, hogy egyfajta csapdaként használtak engem, de meg kellett védenie ezt a világot és a fekete világot. Az ő világát azonban sokkal könnyebb lenne megvédenie, mert a gonosz lényeknek nem volt hatalmuk ott, és neki nem volt hatalma a fekete világban.

Rájöttem, hogy úgy helyezkedtem el, hogy képes voltam egy hatalmas felhőszakaszon átlátni, amely csodálatosan fénylett lentről. Hirtelen egy villámlás, amelynek intenzív fénye sokkal nagyobb volt, mint a fényes világé, arra kényszerített, hogy felnézzek. Aztán egy nagy durranás következett, de nem zavart egyáltalán. A horizontból füstöt láttam kiemelkedni, ami fokozatosan egy gomba alakját öltötte fel. Egyre fényesebb és ragyogóbb lett. El voltam bűvölve.

Aztán azt mondta, hogy segítségre van szüksége. Segíteni akartam neki, és azt válaszoltam: "Igen, de hogyan?" Azt válaszolta, hogy az egyetlen módja, hogy segítsek neki, ha visszamegyek és elmondom a világomnak, mi történt velem. Teljesen megdöbbentem, amikor ezt mondta, mert nem akartam visszamenni. Annyira depressziós lettem, hogy majdnem elkezdtem sírni.

Egyszer csak megkérdezte: "Szeretnéd tudni, hogy mi lesz veled később az életedben?" Felnéztem, és vidáman válaszoltam: "Igen, szeretném." Azt mondta: "Tanár leszel." Bizonyos mértékig csalódott voltam, és megismételtem: "Tanár?" Azt mondta: "Képzelj el egy tanárt a világodban, és mutasd meg, milyen érzés annak lenni." Élénken elképzeltem egy tanárt, aki a tanítványai előtt állt, és órákat tart. A fény azt mondta: "Nem, nem az a fajta tanár." Aztán eszembe jutott egy egyetemi tanár, aki előadást tart a diákjainak. A fény azt mondta: "Nem az a fajta tanár. Tanítani fogod a egyetemi tanárokat!"

Meglepődtem, és szinte el sem hittem. Különben is, ezt elég nehéznek tartottam. Elképzeltem egy térképet a világomról, és láttam magam a jövőbeli életben, hogy egyik helyről a másikra, egyik egyetemtől a másik egyetemre megyek, és egyetemi tanárokat tanítok. De a fény azt mondta: "Nem, nem így. El fognak jönni hozzád!" Megkérdeztem: "A házamba?" És azt mondta: "Igen, képzelj el egy ilyen helyzetet." Elképzeltem a házunkat a Földön, a nappalinkat, és láttam magam egy széken ülni egy szigorú kinézetű, tiszteletreméltó professzorral szemben, és próbáltam tanítani őt. De kudarcot vallottam. Túlságosan zavarban voltam és túl félénk. Azt mondtam: "Nem hiszem, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem. Ráadásul, pösze is vagyok." Azt válaszolta: "Új típusú tanítóvá válsz, és ezt egy pillanat alatt el fogom magyarázni neked."

Aztán megállt, és felnéztem, és láttam magam egy kórházi ágyon feküdni, amit egy kórházi dolgozó tolt egy nagyon hosszú folyosón. Kissé megrémülve megkérdeztem: "Beteg vagyok?" A fény azt mondta: "Nem! Csak egy kicsit összezavarodtam. Kórházba visznek, ahol kapsz egy injekciót, és nagyon mély álomba fogsz esni." Már nem aggódtam, és a fény azt mondta: "De hadd magyarázzam el ezt az új típusú tanárságot. Egy fajta alvás közben fogsz tanítani. Ez azonban nem az a fajta alvás lesz, amelyet ismersz. Miközben alszol, képes leszel hallani és beszélni, és ők eljönnek hozzád, és kérdéseket tesznek fel neked. Nagyon lenyűgözött, de aggódtam is. Megkérdeztem: "Fgok érezni fájdalmat ebben a folyamatban?" Azt válaszolta: "Nem, nem fogsz”.

Fokozatosan hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy tanár legyek. Megkérdeztem: "Ők is megtanulják a leckéjüket?" Szuggesztív arcot vágott, ami azt jelenti, hogy ebben nem volt biztos. Egy másik kérdést tettem fel neki: "Ébren is fogom tanítani őket ?" Azt válaszolta: "Nem, bizonyosan beszélni fogsz velük, amikor ébren leszel. De amit alvás közben mondasz, sokkal fontosabb lesz."

Aztán mutatott nekem egy szobát, ahol láttam magam egy széken ülve beszélgetni valakivel. Valójában nem láttam magam, és azt a személyt sem, akivel beszéltem. Ennek ellenére határozottan tudtam, hogy én vagyok az, mert most abban a szobában voltam, és körül néztem. Láttam egy alacsony asztalt, könyveket a falakon, két ablakot és drapériákat, amelyeket a szellő mozgatott az ablak előtt.

Hirtelen eltűnt a szoba, és a fény azt mondta: "Mielőtt ezt megteszed, le kell írnod mindent, ami veled történt. Minden részletét. Tudományos jelentést kell készítenie." Azt mondtam: "Természetesen." És a fény azt mondta: "De attól tartok, mindent elfelejtettél." Hitetlenkedve ráztam a fejem. Azt mondta: "Most már el sem tudod mondani, hogyan jöttél ide." Nem hittem neki, és megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt a Földön. Nagy meglepetésemre azonban erre nem voltam képes. A fény azt mondta: "Ne aggódj. Egy könyv segít majd. Valójában két könyv lesz, de az első fontosabb lesz. Különben is, sok könyved lesz."

Hirtelen a fény nagyon lelkes lett, és azt mondta, hogy én leszek az első tanítója ennek az új típusú tanításnak, és még sokkal több lesz. Csalódott voltam, amikor ezt mondta. Ennek ellenére a fény meg akarta mutatni, mit jelent az elsőnek lenni. Megkérdezte: "Mit gondolsz? Hány ember van a te világodban?" Azt kérdeztem: "40 millió lehet?" Azt mondta: "Nem, annál sokkal több. Nem csak azokra kell gondolnod, akik élnek. ’ Vegyed figyelembe az összes emberi lényt, akik meghaltak, akkor sokkal több embert számolsz. Menjünk vissza az időben, amennyire csak lehet, és mondd meg, milyen messzire menjünk vissza." Azt javasoltam: "Középkor?" Nem, messzebbre. "Krisztus születése?" Nem, messzebbre. Keményen gondolkodtam. Ádám és Éva? Nem, nem azt. Menj vissza az időben, és gondold át, mit tanultál a történelemórákon."

Gondolkodtam egy ideig. Végül kiböktem: "Kőkorszak!" Csalódott volt, és azt mondta: "Jobban kellett volna tudnod, de azt hiszem, a kőkorszak megteszi." Majd azt mondta nekem, hogy abban a korban nem sok ember élt a Földön. Azonban szabadon mehettek bárhová ahova akartak, és nem voltak határok, amelyek megakadályozták volna őket abban, hogy barangoljanak. Azt mondtam: "Milyen gyönyörű", elképzeltem Európa térképét, amelyet az Atlaszukban láttam, annak minden határával együtt. Nem volt sok időm gondolkodni ezen az egészen, mert hirtelen embereket láttam a Földön.

Lenéztem egy csoport emberre, férfiakra és nőkre akik szőrmébe voltak öltözve, és egy tábortűz körül ültek. Láttam egy nőt a gyerekével a hátán, és egy férfit, aki a csoport előtt állt, nyilvánvalóan beszédet mondott. Egy másik Férfi egy kicsit külön állt. Hirtelen a csalódottság hangos kiáltását hallottam, és az ember gutturális hangját az emberek csoportja előtt. Nem értettem, mit mond. A jelenet eltűnt, és a fény azt mondta: "Tolmácsolni fogok neked, de nagyon keményen kell koncentrálnod." Mindenképpen meg akartam tenni, mert alig vártam, hogy halljam, miről beszél ez az ember. Ezért elkezdtem koncentrálni. "Ezt hívod koncentrációnak?" - kiáltott fel a fény. "Sokkal keményebben kell koncentrálnod!"

Meglepődtem, amikor ezt mondta, mert az első próbálkozásomat elég kielégítőnek tartottam. Ennek ellenére azt akarta, hogy jobban csináljam. A fény azt mondta: "Próbáljuk meg egyszer!" Becsuktam a szemem, és nagyon keményen koncentráltam. A fény azonban a legkevésbé sem volt elégedett. Azt mondta: "Azt hiszem, ez nem működik." Azonban hirtelen a hangja tónusa nagyon szelíd lett, és közel jött hozzám, és gyengéden azt mondta: "Azért kértem, hogy olyan erősen koncentrálj, hogy később mindent a lehető legpontosabban el tudj mondani. Tehát úgy kell koncentrálnod, ahogy még soha, amit ez az ember mondani fog."

És egy másik hangon hozzátette, amely elárulta csalódottságát: "Ez egy utolsó kísérlet. Ha ezúttal kudarcot vallasz, akkor nem lesz értelme tovább próbálkozni!" Elhatároztam, hogy megteszek mindent tőlem telhetőt. Újra lehunytam a szemem, és olyan keményen próbáltam figyelni, ahogy csak tudtam, hogy halljam, amit hallanom kellett. Hirtelen megértettem, mit mondott a Férfi. Azt mondta: "Most már van bizonyítékunk. Saját magatok hallhattátok. Amit gyanítottunk, az igaz. Aki elvállalta azt a nehéz feladatot, hogy ilyen veszélyes utazást tegyen, most tért vissza, és megerősítette gyanúnkat. Ellen akarnak állni nekünk. Ezt azonban nem fogjuk eltűnni. Újra és újra elmondtam. Most eljött az ideje, hogy harcoljunk ellenük. Nem szabad megvárnunk, amíg erősebbek lesznek. Most még mindig gyengék. Ez igaz. Mindazonáltal gondolj a jövőre! Most kell megtámadnunk őket."

Nagyon lenyűgöző módon szólt a tömeghez. Teljesen le voltam nyűgözve, és nagyon jól értettem, miért volt kénytelen megtámadni az ellenségeit. Hirtelen meghallottam, hogy ez a másik ember, aki külön állt, azt mondta: "Elsősorban vadász vagyok, és állatokkal harcolok. Nem fogok harcolni a gyengékkel, akik abban a pillanatban elkezdenek futni, amint meglátnak minket. Sok bátor vadász megsérült harc közben. Mindazonáltal, felkészültünk, és hajlandóak vagyunk rizikót vállalni, mert vadászok vagyunk. Sosem fogok azokkal a gyengékkal harcolni.”

Ami engem illet, nem tudtam egyetérteni azzal, amit mondott. Végül is meg kellett küzdeni az ellenségével. Nem értettem, hogy az állatok elleni küzdelemnek tiszteletreméltóbbnak kellene lennie, mint az embereknek. Azonban nem tudtam tovább gondolkodni ezeken a dolgokon, mert a szemem a földre szegeződött, amely fokozatosan mozogni kezdett. Először lassan, de aztán gyorsabban és gyorsabban, amíg már nem tudtam megkülönböztetni a részleteket. A földmozgás hirtelen megállt. Magam előtt füves mezőt láttam, és a távolban egy nagyon magas fákkal teli erdő széle volt. Hirtelen az erdőben találtam magam. Bár nem láttam semmit, tudtam, hogy ebben az erdőben voltam, ami egy falu közepén volt. Hallottam néhány ember hangját, és hallottam, hogy valaki azt mondja: "Nem menekülhetünk állandóan. Hányszor kellett elfutnunk? Sokszor, sokszor! Micsoda vadállatok! Jönnek és elpusztítják a falunkat! És mindig elmenekülünk. De ezúttal nem! Ezúttal maradunk! Ez nem mehet így tovább."

Éreztem a félelmet és a szorongást. Szerettek volna elfutni, ahogy korábban is sokszor tették. Ezúttal azonban elhatározták, és ragaszkodni akartak szilárd elhatározásukhoz. Azonban mindannyian tele voltak félelemmel. Néhány hang azt mondta: "Húst esznek! Képzeld el! Húst! Ezenkívül hatalmas tüzeket építenek a prériben. Táncolnak a tüzek körül, és vérben fürödnek. Ami azonban a legrosszabb: Húst esznek. Már a gondolat is! Végül a mi húsunkat is megeszik."

Egy hang, egy Nő hangja, aki a kunyhójában ült, többször is azt mondta: "Félek. Szörnyen félek. Ó, mennyire félek! Félek, annyira félek." Tisztán éreztem a szorongását. Félelme egyre erősebbé és erősebbé vált. Azt hajtogatta: "Félek, félek." A félelme kezdett megragadni. Először azt gondoltam: "Miért fél ennyire? Hisztérikus lehet. Hogy a csudába tudsz ennyire félni?" Ennek ellenére egyre mélyebbre és mélyebbre merültem a puszta félelem érzéseiben. Nem bírtam tovább! Azt gondoltam magamban: "Bárcsak abbahagyja az aggódást." Valóban rendkívül kellemetlen volt.

Hirtelen mindennek vége lett, és a fény azt mondta nekem: "Ha nem tettek volna semmit, semmi sem történt volna. Ez igaz; Ugyanúgy jöttek volna. Azonban semmi sem történt volna. Ez azonban ismét további halottakhoz fog vezetni!" A "halottak" és az "újra" szavakat hangsúlyozta. Nagy nyugtalanságot éreztem a fény részéről a halottak nagy száma miatt, ezért megkérdeztem: "Újra?" Mert azon a véleményen voltam, hogy az első emberi lényeket figyeltem a Földön. A fény azonban így válaszolt: "Százezrek." Meglepődtem ezen, és éreztem, hogy a fény mennyira szenved a nagyszámú halottak miatt.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy mi történt ezután, de hirtelen hallottam egy mennydörgő, dühös hangot, amely azzal vádolta az emberiséget, beleértve magamat is, hogy elpusztította a kertjét a Földön. Azt kiabálta: "Csodálatos kertet teremtettem nektek, embereknek, és mindent elpusztítotok. Az emberek mérgezik a vizet és a levegőt. Mindent elpusztítanak. Kezdetben a megsemmisítő munkájuk hatása korlátozott volt. Ez azonban egyre rosszabb és rosszabb lett. Mindent elpusztítanak, amire rátehetik a kezüket. Bár az ember állandóan más helyeket keres, csak ez az egy helyük van (Föld). Láthatod magad. És ha továbbra is elpusztítanak mindent, végül felrobbantják az egész Földet!"

Teljesen összezavarodtam.

Egy idő után a fény azt mondta: "Kérdezz meg, hogy nem tudod, hogyan tájékoztassd a világodat." Azt válaszoltam: "De épp most mondtad meg, hogyan csináljam!" Azonban ragaszkodott hozzá, mondván: "Most ismét egy kicsi, tudatlan gyermek vagy, aki nem tudja, hogyan kell ezt csinálni!" Ezért megkérdeztem tőle, hogy kicsi és tudatlan gyermekként nem tudom, hogyan tájékoztassam a világomat. Nagy meglepetésemre a fény dühös és nyers hangon válaszolt: , "Tudni fogod, hogyan kell csinálni, ha eljön az ideje." Nem akartam örökre elhagyni. Ezért megkérdeztem tőle, hogy visszajöhetnék-e, miután elmondtam a világomnak, és örökre vele maradhatok-e. Azt mondta: "Nem, vissza kell menned és élned kell."

Bár még mindig nem tudtam, hogyan mennyek vissza, ezúttal nem volt kétségem. Ha a fény lénye azt akarta, hogy menjek vissza és éljek, egyszerűen csak azt kellett tennem. Már nem számított, hogyan lehet ezt megtenni. Ennek a fénynek abszolút ereje volt. Ennek ellenére még mindig nem értettem, miért. Többször is könyörögtem: "Miért? Miért nem tudok visszajönni? Miért? Miért? Miért? Miért nem maradhatok a te szeretetedben és melegségedben?" A fény azt válaszolta, hogy senki sem maradhat vele állandóan.

Én azonban még mindig nem voltam elégedett. Ha nem lehet vele maradni, biztosan visszatérhetnék és ebben a fényes világban maradnék, amelyben már ez a két lény élt! De a fény megismételte: "Nem, vissza kell menned és élned kell!" De miért engedték meg ennek a két lénynek, hogy maradjanak? A fény azt válaszolta, hogy még ez a két lény sem maradhat tartósan. Csak azért voltak ebben a világban, hogy tanuljanak. Ezenkívül elkezdte hangsúlyozni a szeretet és a tanulás fontosságát. Azt akarta, hogy a tanítványa legyek. Ő a mester, én a tanítvány. Azonban még mindig nem értettem, hogy a szeretetnek és a tanulásnak mi köze van ahhoz a vágyamhoz, hogy ebben a fényben maradjak.

Igaz, hogy be kellett vallanom, hogy nem szeretem a fényt, de természetesen hajlandó voltam megtanulni mindent, amit ő akart, hogy megtanuljak. Ekkor a fény nagy megdöbbenésemre el kezdett hátrálni az égen, és nem éreztem többé jelenlétét, mert már a fénysugarak nem voltak ott. Hirtelen hidegnek és nagyon nyomorultnak éreztem magam.

Az egyik lény azonban megkért, hogy nagyon óvatosan nézzek meg egy bizonyos helyet. Sőt, sürgetve megkértek, hogy ne mozduljak, hanem rögzítsem a szemem arra a helyre. Azt tettem, amit mondtak, és ezt a panorama áttekintést láttam . Nagyon élénken és határozottan. Elképedtem! A film képei nagyon gyorsan mozogtak, megmutatva nekem az előző földi életemet. Azonnal megértettem mindent, amit mutattak nekem. (Nem emlékszem semmilyen részletre, mert ez csak egy kísérlet volt, hogy tesztelje a képességeimet, hogy képes voltam-e megérteni, amit néztem.)

A lények többször is megkérdezték tőlem, hogy világosan meg tudom-e érteni, amit mutatnak. Türelmetlenül válaszoltam: "Természetesen!", mert kissé bosszantottak a kérdéseik. (A lényekkel való kommunikáció során mindig a számat használtam, ahogy a Földön tettem. Nem ez volt a helyzet, amikor a fény lényével beszéltem.)

Ekkor a fény lénye újra elkezdte mutatni nekem az előző életemet, de ezúttal a hangsúly a lelkem minőségén volt földi létezésem során. Amikor először néztem az előző életemet, nagyon boldog voltam, hogy figyelhettem a korábbi világomat és magamat. Ezt inkább szórakozásnak tekintettem, mint bármi másnak. (Már nem éreztem magam nyomorultul.) A második alkalommal azonban a reakcióimat mutatták meg, különös tekintettel a szeretetre, az szeretetlenségre vagy akár a gyűlöletre a földi életem korabbi eseményi során. Ez teljesen világossá vált számomra, és tudtam, mit kell keresni a második alkalommal.

Minden az elején kezdődött. (Nem láttam, hogyan jöttem a földi világra, mert csak a szeretet vagy a gyűlölet tekintetében kellett a viselkedésemet figyelnem.) Először nagyon elégedett voltam azzal, hogy semmi sem történik, amire szeretettel vagy gyűlölettel reagálhattam volna. Aztán felgyorsult a film, de még mindig nem volt semmi, amiért felelős lehettem volna. Elég hülye voltam ahhoz, hogy diadalmasan mondjam. "Látod, nincs semmi!" Aztán láttam egy jelenetet, amelyben az ikertestvérem és én veszekedtünk (nem tudtam kivenni az okát), de azonnal tudtam, milyen csúnya dolog volt tőlem. Azt mondtam a Fénynek: "De meg kell értened! Ez rossz, rendben, de az emberek így viselkednek a Földön! Ezért nem hibáztathatsz engem!" (A nagyszerű Fény nem hibáztatott semmiért, amit a Földön tettem.)

Aztán láttam néhány csúnya jelenetet a Földön, amelyekben rosszul viselkedtem. De még mindig voltak kifogások. Aztán, azt hiszem, a nagyszerű Fény kissé türelmetlen lett (az én hülyeségemen, nem kétséges). Hirtelen a film olyan mértékben felgyorsult, hogy egyáltalán nem tudtam megkülönböztetni a képeket. Aztán hirtelen megállt, és szembesültem egy olyan helyzettel, amelyben rendkívül rosszul viselkedtem.

A viselkedésem rendkívül ki volt hangsúlyozva, így a karakterem minden rossz aspektusa egyértelműen kiemelkedett előttem. Szörnyű volt! Alig hittem el, hogy így viselkedem! Végre rájöttem! Egy ilyen lélek soha nem maradhatna ebben a fényes világban! Nem volt semmi jogom hozzá! Teljesen megrázott és lehangolt. Vissza akartam menni. Igen, nem volt más lehetőség. Aztán láttam, ahogy a Fény eltűnik az égen, aztán nevetést hallottam, és a szavakat, “És tényleg azt hitte, hogy maradhat!” Aztán eltűnt a Fény lénye.

Egy másik lény hozott vissza a Földre (nem tudom, hogyan). Csak egy “klik” hangot hallottam, miközben visszanyomtak a testembe, egy hang, melyet akkor hallasz, mikor a dunsztos üvegről letekered a tetejét. Amikor kinyitottam a szemem, emlékszem, hogy elkezdtem sírni: "Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, és nem akarok meghalni!" Aztán felkeltem, és a lépcsőhöz közeledve azon tűnődtem, vajon lesz-e valaha visszaút, mire hallottam egy hangot, amely azt kiabálta nekem: "Szedd össze magad!" És egy másik hang azt mondta: "Meg kell ölnöd az anyádat!" Aztán felmásztam a lépcsőn, amin olyan boldogan ugráltam. Csak egy kisebb duzzanatot éreztem a fejem tetején, ami nem volt különösebben fájdalmas.

MAGAMRÓL

Német Férfi vagyok, nőtlen, 1942-ben születtem. A tapasztalataim után nagyon nyugtalan voltam, és nem értettem, mi történt velem. Egyszerűen nem tudtam, mi a következő lépés. Nem beszélhettem róla senkivel. Tudományos jelentés megírásával akartam engedelmeskedni a fény lényének, de nem tudtam megtenni. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kell eljárni. Aztán hirtelen egy hang azt mondta, hogy meg kell tanulnom egy másik nyelvet. Pont.

Éjszaka nagyon szörnyen éreztem magam. Ez körülbelül két hétig tartott, amikor egy éjszaka a Fény lénye visszatért, és azt mondta, hogy mindent el kell felejtenem. Későb pedig nagy misztikus eseménnyel fogok szembesülni. Megkönnyebbültem, a másik oldalamra fordultam, és elaludtam. Amikor másnap reggel felébredtem, egy szót sem tudtam felidézni!!!

A következő 25 évben úgy éltem az életem, ahogy szerettem volna. Alkoholista lettem, és kiléptem a templomból. Nem hittem sem Istenben, sem a másik világban. Azonban vágyam lett az angol nyelvtanulásra.

A nagy változás azonban 1980 -ban következett be, röviddel szenteste előtt. A tv-ben volt egy beszélgetés a HKÉ-ről, és egy fényről beszéltek. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is láttam egyszer ilyen fényt. Hála Istennek, nem tudtam mindenre egyszerre visszaemlékezni. Biztosan belehaltam volna! Én személy szerint ezt a Saul/Pál élményemnek nevezem, mert hasonló hatással volt rám. Saul három napig vak volt, később apostol lett, én pedig az ördög elleni harcos lettem.

A pozitív hatása ennek azonban az volt, hogy azonnal megszabadultam az alkoholproblémámtól. A negatív hatás három öngyilkossági kísérlet volt 1981-ben. A harmadik majdnem sikeres. Az alkoholizmus utóhatásaként 1986-ban megrepedt a gyomrom, aminek következtében csak 2.5 centi hijján majdnem meghaltam. Kivették az egész gyomromat és más szerveket is. Mellesleg, nincs rák. Végül is a fény lényének igaza volt.

Annak ellenére, hogy mindez történt, nem szeretnék kihagyni egyetlen eseményt sem az életemből.

1980 karácsonya óta belső harcok, látomások és meghallgatások útján személyes kapcsolatot tudtam kialakítani a Fény lényével, és most abban a helyzetben vagyok, hogy nyilvánosságra hozhatom tapasztalataimat. 1980/81-ben nem tudtam leírni a német nyelven tapasztalataimat, és még ma sincs német fordításban, mert nem gondoltam, hogy a Fénylény, aki a mi Urunk Jézus Krisztus akarná.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

Az élmény ideje: 1953

Az élményed idején törént ehez kapcsolódó életveszéllyt okozó esemény? Igen, háromszor, 25 évvel a halál közeli élményem után.

HKÉ Részek:

Hogyan látja az Ön tapasztalatát? Nem egyértelmü

Szedtél drogot vagy gyógyszert, ami befolyásolhatta az élményt? Nem

Bármilyen módon álomszerű volt az élmény? Nem, semmi képen sem.

Éreztél a testedtől való elválást? Igen. Nem tudom leírni, mert soha nem gondoltam rá.

Az élmény során melyik ponton érezted magad a legtudatosabbnak és legéberebbnek? Természetfeletti, határozott tudatosság, világosság és közvetlenség. Kommunikáció gondolattal, látható kommunikáció, intuíció.

Felgyorsult vagy lelassult az idő múlása? Minden mintha egyszerre történt volna; vagy az idő megállt volna vagy elvesztette a jelentőségét.

Hasonlítsd össze az élmény során tapasztalt hallásod közvetlen az élmény előtti szokásos hallásoddal.

Bementél alagútba vagy átmentél rajta? Igen , lásd fent.

Találkoztál vagy érezted a jelenlétét korábban elhunyt (vagy még élő) lénynek? Igen. Nem tudom leírni őket.

Hol voltak? Fogalmam sisncs.

Ismerted őket? Nem

Miről beszéltetek? Lásd fent

Láttál ragyogó fényt vagy érezted hogy körülvesz? Igen, lásd fent.

Beléptél valamilyen földöntúli világba? Egyértelműen misztikus vagy földöntúli birodalomba.

Milyen érzelmeket éreztél az élményed alatt? Különböző érzelmeket.

Úgy tűnt mintha hirtelen megértenél mindent? Mindent az univerzumról. Ott voltam, ahol teljes és végtelen tudás volt.

Felidéződtek a múltad korábbi eseményei? Lásd fent.

Láttál jövőbeli eseményeket? Jeleneteket a világ jövőjéből. Egyszer pont úgy történt, ahogy előre láttam. Korházban voltam. A második látomásom arról szólt, hogy tanár leszek, az még nem valósult meg.

Elértél egy korláthoz vagy fizikai határhoz? Igen, lásd fent.

Elértél egy határt vagy vissza nem térési pontot? Elértem egy koráltot amit nem léphettem át; vagy visszaküldtek akaratom ellenére. Lásd fent.

Isten, spiritualitás és vallás:

A vallási háttered a HKÉ idején: Agnosztikus.

Vallási háttered jelenleg: Keresztény

Történt bármilyen változás az értékrendedben vagy hitedben az élményed után annak hatásaként? Igen. Néhány héttel az élmény után a fény lénye visszatért hozzám, és azt mondta nekem, hogy mindent el kell felejtenem. Röviddel 1980 karácsonya előtt elkezdtem felidézni a HKÉ-t. Körülbelül 4-6 hétig tartott, hogy teljesen felidézzem.

Már nem voltam agnosztikus, mélyen hiszek a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Ami a mi földi élet kívül a vallás:

Változtak a kapcsolataid kimondottan az élményed miatt? Visszavonultan élek. 6 éve felmondtam a munkahelyemen és önkéntes munkát végzem.

A HKÉ után:

Nehéz volt kifejezni az élményed szavakkal? Igen. Nehéz volt. Az hogy egy másik világban voltam nehézzé tette a komunikálást.

Lett bármilyen pszichikai, nem szokványos vagy egyéb speciális adottságod az élményed után, amivel az élményed előtt nem rendelkeztél? Igen. Bele tudok nézni a déli Napba és nem bántja a szememet. Ezt gyakran megtettem, mert vágyakoztam vissza a Fénybe. Ez az érzés megszünt, így már nem nézek a Napba. .

Van egy vagy több része az élményednek ami(k) különösen jelentőségteljesek számodra? A legjobb: A Fény szeretete. A legrosszabb: Hogy el kellett hagynom a Fényt.

Megosztottad valaha ezen élményed másokkal? Igen, csak mostanában. Senki nem hisz nekem.

Bármikor az életben, bármi reprodukálta az élményed bármely részét? Nem

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.
If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.