Jennifer HKÉ

Írd le az Élményed:

Örülök, hogy az emberek tudomásul veszik az élményeiket. Én csak egészen mostanában gondoltam, hogy részletesebben kellene gondolkoznom a saját élményemről, mivel kulcs lehet az itteni célomhoz.

A családom építette a házunk, ami nagyjából félig volt kész 1978 augusztusában. Az anyám fát gyűjtött az erdőben a farakáshoz, amit formált és én a ház szerkezetében játszottam egy szomszéd barátommal. Aznap a kőműves jött, hogy megnézze a kémény/pince részt, hogy el tudja kezdeni hamarosan a munkát. Általában a jövőbeli kéménynek kihagyott lyukak le vannak fedve nehéz deszkákkal, hogy senki se essen beléjük. Ezeket viszont eltávolították azon a napon a tudtom nélkül, hogy mérni tudjon és nem rakták vissza a deszkákat. Aznap a pincét is lehengerelték, felkészítve a beton öntésére.

Két szinttel a pince felett felkészültem, hogy egy “Búú!”-t kiáltsak a barátomra, aki jött lefele a lépcsőn és ehelyett beleestem a fedetlen lyukba. Emlékszem, hogy konkrétan azon gondolkoztam, hogy milyen csodálatos repülni és azután, hogy milyen ijesztően gyorsan jön felém a föld. Ezután sikoltottam, amit az anyám meghallott az erdőben. Azt mondták, hogy a nyakam hátsó részére érkeztem, a hátamra, ahol a gerincoszlop csatlakozik az agytörzshöz.

Emlékszem, hogy először nagyon fáztam és ijedt voltam, egy teljesen sötét helyen, kivéve egy apró ragyogó fényt a végén, akkorát mint egy tű lyuka. Éreztem a szelet, ahogy a fény fele mozogtam, elég lassan ahhoz, hogy lássam, hogy egy kis alagútban vagyok, ahogy a fény erősödött. Láttam az alagút oldalainak mintázatát, olyan volt mintha egy durva föld alagút lenne. Ahogy megközelítettem a fényt, a sebességem lelassult és én észrevettem a hihetetlen melegséget ami a fényből áradt, semmihez sem foghatót, amit valaha éreztem. Amikor már majdnem a fényben voltam, ha lehet így leírni ezt a dolgot, megálltam és lebegtem egy alak előtt, aki embernek nézett ki, habár a háttér fény olyan erős volt, hogy arc nem volt kivehető.

A karok kitárva, mintha át akarna ölelni, és én nem akartam semmit se jobban mint a fényben lenni. Semmihez sem fogható elfogadást és szeretetet éltem át. Talán egy méterre lehettem attól, hogy a karjaiba lépjek, amikor én (mi) hallottam anyám, ahogy a nevem sikoltja. Ez volt az egyetlen hang vagy beszéd, amit az egész utam alatt hallottam. Tétováztam, néztem hogy ez a személy is hallotta-e őt, és mérgesebb voltam anyámra mint bármikor, mert meg fogja akadályozni, hogy a fénybe menjek. Egészen biztosan. Az alak keresztbe rakta a karjait, majd kitartotta előre; lassan visszatolva engem oda, ahonnan jöttem, vissza a sötétségbe és hidegbe.

Semmit sem akartam annyira az életben mint, hogy abban a fényben legyek. Már tudom, hogy sosem fogok olyan csodálatos dolgot átélni, mint arra a helyre visszatérni és végül bejutni. Várom azt a napot, de még nem érzem azt, hogy elvégeztem volna azt a feladatot amiért ide küldtek. Ahogy az alagútban távolodtam el a fénytől, láttam a hosszú hajam áramlani magam előtt. Nagyon mérges voltam és pánikoltam, amikor felébredtem a hátamon, a nagyujjammal a számban. Anyám sírva térdelt fölöttem és ijedtebbnek látszott mint amilyennek korábban valaha láttam. A mentő 40 kilométerről érkezett sziránázva, és én éreztem ahogy ég a tüdőm a levegővételtől. A hátam eléggé fájt, ahogy elvittek vizsgálatokra, injekciókra és végül a gyerek intenzívre az éjszakára.

Az alagút élményemre nem gondoltam, amíg nem hallottam egy másik, hasonló történetet, amikor nagyjából 14 éves voltam. Akkor jöttem rá, hogy mi is történt. Most is emlékszem az alagútra és a fényre, mintha csak tegnap este történt volna. Tudom, hogy nem álom volt, mivel az álmok gyorsan kifakulnak és határozatlanná válnak az eltelt órákkal. Minden orvosnak, akik azt állítják, hogy a halálközeli élményeket gyógyszerek okozzák, azt mondom, hogy én egy egészséges, 8 éves gyerek voltam, aki a születés után sosem volt kórházban, addig a napig. Másnap elhagytam a kórházat, miután a szüleimnek azt mondták, hogy a legjobb esetben bénult leszek és lehet, hogy hosszú távú agykárosodást is szenvedtem a nyak/fejsérülésemtől. Még egy lila foltom se lett és sértetlenül jutottam el az egyetem elvégzéséig, mellékhatások nélkül.

Teljesen nyitott vagyok bármilyen kérdésükre. Kérem szóljanak, ha az élményem bármely részét jobban ki kellene fejtenem. Csodálom a bátorságuk ebben a kutatásban és hiszek abban, hogy nagyon fontos a HKÉ-k általános társadalmi elfogadottsága.

Közben közülünk, akiket kiválasztottak mennek előre szeretetben és tudva, hogy mi is a szolgálatunk valódi lényege itt a földön.

Háttérinformáció:

Nem: Nő