Jerome HKÉ


Írd le az Élményed:

A kérdéses napon nem sokkal azután, hogy megittam az első kortyokat a reggeli kávémból, furcsa, kellemetlen érzésem lett a mellkasomban, mint amikor nem megy le rendesen egy falat. Ittam egy kis vizet, de ettől sem lettem jobban. Sőt, az elkövetkezendő órákban erősödött ez az érzés, és én eléggé fáradtnak és betegnek éreztem magamat. Azonban azon a délelőtt egy fontos feladatot kellett befejeznem a munkahelyemen – egy munkatársamnak kellett megcsinálni a lehető leghamarabb egy olyan ügy részeként, amin együtt dolgoztunk. - Így annak ellenére, hogy egyre rosszabbul éreztem magamat, úgy döntöttem, hogy elmegyek dolgozni, megcsinálom ezt a feladatot, és aztán ha lehet, hazamegyek. .

Eléggé nehezemre esett nekikezdeni a munkának. Az utat a metróhoz a szokásos tíz perc helyett kétszer annyi idő alatt tettem meg, most inkább a mozgólépcsőt használtam a lépcső helyett. Mikor beértem az irodába nagyon fáradt voltam, de megpróbáltam befejezni a feladatomat. Nemsokára túl gyengének éreztem magamat ahhoz, hogy folytassam a munkát, és a fájdalom is erősödött a mellkasomban, és a jobb karomba és a nyakamba is kisugárzott. Szóltam az egyik kollégámnak akivel együtt dolgoztam, aki rögtön aggódni kezdett mind a külsőm, mind a tüneteim miatt, és mondta, hogy azonnal kórházba kell mennem. Egyik munkatársam taxival bevitt a kórházba (nem engedtem meg, hogy hívják a 911-et). Az út során végig nagyon aggódtam a félbemaradt feladat miatt, amit be kellene fejeznem és úgy éreztem, hogy így cserben hagytam a munkatársamat (Ez a későbbiekben fontos szerepet fog játszani az esetemben.)

Miután tolószékbe tettek, amit egy dolgozó szedett elő, a sürgősségi szobában elvesztettem az eszméletemet és nem sokkal később arra tértem magamhoz, hogy a hátamon fekszem, és többen hajolnak fölém, leveszik a ruhámat és különböző kis fehér négyzeteket helyeznek a mellkasomra. Nagyjából két-és fél órán keresztül éreztem fájdalmat, de az nem volt elviselhetetlen, és eléggé ki voltam merülve az eseményektől, és emlékszem, hogy ezt mondtam magamban: „Ez kezd nagyon unalmassá válni.”

Hirtelen egy nagyon különös hangot hallottam, -- ami leginkább egy pukkanás és súrlódás közötti hang volt – és úgy tűnt, hogy a fejem jobb felső részének jobb oldala felől jön, pár centire a fülem teteje mögül.

Észrevettem, hogy a tudatom most a testemen kívül van. Azon kezdtem el tűnődni, hogy álmodok-e, mivel az élményem valahogy hasonlított a tudatos álmodásra, amit az elmúlt pár évben elég sikeresen gyakoroltam. Azonban rájöttem, hogy nem álmodhatok, mivel nem alszom és nem aludtam. Ezzel egy idővel észrevettem azt is, hogy a kínzó fájdalom teljesen eltűnt, és ami a legmeglepőbb volt, hogy nagyon tisztán láttam a környezetemet. Ez lenyűgözött, mivelhogy a szemüvegem nélkül egyáltalán nem látok jól. Ráadásul csodálatosan éber voltam, tele energiával, ami az elmúlt pár óra egyre növekvő letargiája után különösen szembetűnő volt.

Láttam, amint számos ember dolgozik valamin a bal oldalamon, „tudtam”, hogy miattam aggódnak és tesznek erőfeszítéseket. Úgy tűnt, hogy sötét, de valahogy mégis ragyogó piros ruhát hordtak; ezt furcsálltam, tekintve hogy a kórházi személyzetnek zöldes munkaruhája van. Nem hallottam a szavaikat, csak egy halk hümmögést , amit én beszélgetésnek véltem. Tudatában voltam, hogy nagyon szorgalmasan dolgoznak valamin, amiben segítséget vártak tőlem.

Nagyon megérintett az érzés, hogy a kötelességem végzésében elbuktam. Azt a sugallatot éreztem, hogy halálközeli élményem van. ("Aha! Szóval ez az!" mondtam magamban) és azt is, hogy ""nem ilyen szokott lenni"" (A kötelességem elhanyagolásával járó gyötrő érzéshez járult még az HKÉ irodalmából ismert olyan jelenségek hiánya, mint a „alagút”, „erős fény”. Ezután az akaratlagos döntés után rögtön visszatértem a testembe, és ezzel a bosszantó fájdalom is visszatért. A „bűntudat” eltűnt, akár a látásom és az elmém élessége.

Amint visszatértem a testembe, elgondolkoztam azon, hogy ismét ki tudnék-e lépni belőle; ekkor nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Egy pillanat alatt kiléptem, és a munkálkodó alakok előttem voltak, nem mellettem. Semmilyen hangot nem vettem észre, mikor elhagytam a testemet. Ismét nagyon élesen láttam, és a fájdalom is teljesen eltűnt. Azonban megint úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam a kötelességemmel kapcsolatban. Ekkor komolyan elgondolkoztam, azon, hogy maradjak-e ott, ahol vagyok, és nézzek szembe a kudarccal, vagy térjek vissza a testembe. Miután nagyon komolyan átgondoltam a helyzetet, úgy döntöttem, hogy visszatérek, mivel rendkívül tisztességtelen lenne tőlem, hogy itt maradjak, mikor mások tőlem függenek. Próbaképpen megpróbáltam még egyszer elhagyni a testemet. Ez alkalommal sikertelen maradt a próbálkozásom.

Útban a műtő felé, ahol angioplasztikát* végeztek rajtam, elgondolkoztam, és eszembe jutott, hogy az egész esemény alatt, még a legelső pillanatokban sem volt halálfélelmem, és nem éreztem annak sem szükségét, hogy Istennel egyezkedjem. Igazából az egész élmény és az ehhez kapcsolódó jelenségek is rendkívül érdekesek, bár fizikálisan kellemetlenek voltak. Az egész eseménysorozat folyamán főképpen a-körül jártak a gondolataim, hogy lelkiismeret furdalást éreztem azért, mert kudarcot vallottam, hogy nem tudtam befejezni a munkát, amivel megbíztak, és azon, hogy nem akartam a munkatársaimra több munkát hagyni, mint ami nekem is van. * Az angioplasztika segítségével meg lehet nyitni a koszorúereket, ezáltal több vér jut a szívbe. A műtét során egy hosszú, vékony csövet (katétert) juttatnak fel a combnál található artérián keresztül az elzáródott érig a szívben. A katéter végén gyakran egy speciális ballon van, amit gyorsan, rövid időre felfújnak, ezáltal megnyitják az elzáródott koszorúeret.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

Az élmény ideje: 1999 november

Az élményed idején történt ehhez kapcsolódó életveszélyt okozó esemény? Igen Szívrohamom volt. Az engem ellátó orvosok állítása szerint megállt a szívverésem, és „a maximális számú elektrosokk alkalmazásával tudták csak újraindítani”. (Nem mondták, hogy ez pontosan mennyi volt, és nekem se jutott eszembe, hogy megkérdezzem.)

HKÉ Részek:

Hogyan látja az Ön tapasztalata? Pozitívan

Szedett-e drogot vagy gyógyszert, ami befolyásolhatta az élményt? Nem

Bármilyen módon álomszerű volt az élmény? Ahogy már említettem, a tudatos álom sok jellemzője volt jelen az élményben, de észleltem, hogy nem álom volt, mivel teljesen ébren voltam. Nem teljesen idegen számomra az álomállapot és a különböző mentális technikák, melyek az érzékelés birodalmában megteremthetők és megtapasztalhatók. A tapasztalatom hasonlóságokat mutatott a tudatos álmodással, de úgy tapasztaltam és véltem, hogy nem volt álomállapot.

Érezte, hogy elválik a testétől? Igen. Nem láttam magamat, azonban teljesen éreztem az önazonosságom továbbélését. Vagy, hogy másként fogalmazzak, bármi is volt a testemen kívül, az én voltam, bár nem volt lehetőségem (vagy hajlandóságom) megvizsgálni, hogyan nézek ki ebben az állapotban. Azonban nem aggasztott az, hogy milyen lehet a megjelenésem.

Az élmény során melyik ponton érezte magát a legtudatosabbnak és legéberebbnek? Úgy vélem, hogy a fentiekből ez kiderül. Azonban a szívrohamhoz vezető történések alatt egyre gyengébbnek éreztem magamat, és a gondoskodásom egyre kevésbé volt tiszta. A legnagyobb aggodalmam az volt, hogy nehogy hányingerem legyen a taxiban (szegény taxisofőr attól rettegett, hogy hányhatok a taxijában, én próbáltam megnyugtatni, hogy ez nem fog előfordulni, és én nagyon figyeltem arra, hogy az ígéretemet betartsam.) A HKÉ alatt nagyon tiszta fejű és éber voltam. Volt ebben valami szenvtelenség, ami tiszta és valós volt, bár a kudarcélmény a kötelességemmel kapcsolatban nagyon erős volt, de nem éreztem semmi „kényszert”, vagy hogy valamit meg „kell” csinálnom. Csupán felismertem, hogy döntéseim következményeiért felelősséggel tartozom, ha jó, ha rossz egyaránt. Ez nem járt erős érzelemmel, csak egy egyszerű felismerés, vagy tény volt.

Felgyorsult vagy lelassult az idő múlása? Minden mintha egyszerre történt volna; vagy az idő megállt vagy elvesztette a jelentőségét. Egyáltalán nem volt időérzékem, de a tér elég másnak tűnt. Ott voltam én, a tér (aminek úgy tűnt, hogy nincsenek határai) és egy embercsoport, akik a testemen dolgoztak. Vagy talán egy más térperspektívából nézve két térbeli konstrukció határán voltam, az egyik „mögöttem” volt, és azt tudtam látni, ami előttem, és mellettem volt. Átgondolva a dolgot úgy vélem, hogy a HKÉ alatt a tér és időérzékem inkább belső, mint külső irányultságú vált.

Tudott máshol történő dolgokról, hatodik érzéken keresztül? Feltételezésem szerint a klinikai halál állapotában voltam, bár elég rövid ideig. A munkatársam elmondta, hogy az asszisztensek mind nagyon izgatottak voltak, és azt mondták neki hogy „visszahoztuk”. Nem voltam szemtanúja annak amit csináltak. Inkább az adott személyek pillanatnyi „érzéki benyomásait” figyeltem meg, mint a fizikai tetteiket. Inkább a belső történéseikre figyeltem, mint a külvilág felé irányuló tevékenységeikre.

Bement-e alagútba vagy átment-e rajta? Nem

Találkozott-e vagy érezte a jelenlétét korábban elhunyt (vagy még élő) lénynek? Igen. Úgy gondolom, hogy a személyek, akiket két alkalommal, és két különböző szögből megfigyeltem, a kórházi dolgozók voltak, akik próbáltak újraéleszteni, bár egy pillanatra mintha a munkatársaim lettek volna. Nem láttam, és nem érzékeltem más lényeket, „természetfelettieket” sem. Épp ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok (kedveltem ezt az állapotot, ha komoly dolgokkal foglalkoztam.) és képes vagyok önálló döntést hozni, és dönteni az ügy folytatásáról. Nem kívántam senkivel sem találkozni, mivel el voltam merülve a gondolataimban, és nem szerettem volna, ha a figyelmem elterelődik.

Látott ragyogó fényt vagy érezte hogy körülveszi? Bizonytalan. Pontosabban fogalmazva nem a halálközeli élményekben gyakran említett „ragyogó fényt” láttam. Bár, ahogy korábban is mondtam, úgy tűnt, hogy a kórházi dolgozók sötét vagy vöröses árnyalatban világítottak. Látásom tiszta volt, de „ragyogó fényt” nem láttam. Kíváncsi vagyok, hogy a vöröses árnyalat az emberi aura lehet-e, ahogyan pár többé-kevésbé megbízható könyvben leírják (ha ez egyáltalán létezik), és az izgatottságot, vagy az aggodalmat jelezhette-e.

Belépett valamilyen földöntúli világba? Egyértelműen misztikus vagy földöntúli birodalom

Milyen érzelmeket érzett az élménye alatt? Úgy gondolom, hogy ezt már a fentiekben elmondtam. Annyit tennék hozzá, hogy szabadnak éreztem magamat, de nagyon befolyásolt az akkori lelkiállapotom. Úgy éreztem, hogy a munkám befejezetlenül hagyása miatti lelkiismeret furdalásom kellemetlen módon a földhöz köt, és akadályozza a testen kívüli élményemet. Mérlegeltem azokat a lehetőségeket, amivel a tudatot növelni, vagy esetleg legyőzni lehet. Nem jutottam egyértelmű eredményre, de úgy döntöttem, hogy lehet növelni, amit én nem kívánatosnak tartottam. Hozzátenném, hogy nem éreztem sem félelmet, sem lelkesedést, ez csupán a megelőző események folytatása, vagy kicsúcsosodása volt, és teljesen természetesnek és ésszerűnek tűnt. Eléggé meg vagyok lepve, hogy nem féltem.

Úgy tűnt mintha hirtelen megértene mindent? Mindent az univerzumról. Megerősítve éreztem a saját, személyes elképzeléseimet a halál utáni létállapottal kapcsolatban, legalábbis részben, a tapasztalat korlátait figyelembe véve. Úgy éreztem, hogy az önazonosság folytonosságának lehetőségeivel kapcsolatos kérdéseimre is részben választ kaptam (bár hogy ez „folytatólagosan”, „örökké”, vagy „rövidebb, hosszabb ideig” tart, azt nem tudom. Számomra még az ilyen, korlátozott mértékű megerősítés is a „különleges tudás” egyfajta formája, amit nem sok embernek áll módjában személyesen megtapasztalni. A „hit” számomra már nem szükséges, és nem is kívánatos; úgy tekintek rá, úgy tekintek rá, mint egyfajta gyermekjátékra. Ezt nem azért mondom, mert arrogáns vagyok, hanem mert számomra a hit már nem bír nagy jelentőséggel.

Látott jövőbeli eseményeket? Nem, éppen ellenkezőleg, egy olyan „most” érzés vett körül, ahol igazából nem volt idő, amit múltnak, jelennek vagy jövőnek lehetne nevezni. Ami történt akkor, az a „most” állapotában volt, úgy tűnt, hogy annak szerves része, inkább, mint egy tagolt időnek. .

Elért egy korláthoz vagy fizikai határoló építményhez? Bizonytalan. A két különböző helyen túl, ahol a testem elhagyása után találtam magamat, nem éreztem semmi szükségét annak, hogy „fizikálisan” elmozduljak. Azzal voltam elfoglalva, hogy a helyzetemen gondolkoztam, és a döntésen töprengtem, amit meg kellett hoznom. Volt értelme azonban, hogy így döntöttem, mert ha nem térek vissza időben a testembe, nem járok sikerrel. Azt hiszem, hogy talán mégis éreztem „határt” és azt, hogy mi fog történni, ha átlépem. Ez azonban egy személyre szabott határ, egy döntés volt, és nem egyik helyről a másikra történő átkelést jelentette. Bár volt egy olyan érzésem, hogy küszöbhöz érkeztem, de ez inkább lelki, mint konkrét értelemben vett határ volt.

Elért egy határt vagy vissza nem térési pontot? Elértem egy korlátot amit nem léphettem át; vagy visszaküldtek akaratom ellenére.

Isten, a spiritualitás és a vallás:

A vallási háttere a HKÉ idején: Keresztény neveltetésem volt, és ez annak idején nagyon erősen befolyásolta az életemet, de az évek folyamán egyre kevesebb jelentőséggel bírt számomra, egészen addig a pontig, hogy kissé taszított is. A tapasztalatom idején rátaláltam a Buddhizmusra, ami elfogadhatóbbnak tűnt a számomra, de nem köteleződtem el egy vallás irányában sem.

Vallási háttere jelenleg: Úgy vélem, hogy egyre inkább a vallási relativizmus felé közeledem. Inkább a saját meglátásomban bízom, (ha használhatom ezt a kifejezést) mint „vallási hitstruktúrákban”, amik egyre kevésbé tűnnek számomra általános érvényűnek. A hitem egyre inkább a keleti alapítású vallások felé közelít (buddhista, taoista, hindu), mint a nyugaton elfogadottak felé, de teljességében egyik vallást sem tartom magaménak...

Történt bármilyen változás az értékrendjében vagy hitében az élménye után annak hatásaként? Igen. Meg vagyok győződve arról, hogy a zsidó-keresztény- iszlám vallás hite az egy életben, és az azt követő jutalmazó/büntető ítéletben nem összeegyeztethető az én egyéni létezésemmel. Ezért jobban meg szeretném ismerni bizonyos keleti vallásokat, mint például a buddhizmust, ahol a jelenlegi életünk az „ítéletből” ered. Ez utóbbi jobban egyezik a tapasztalatommal. Mindent egybevetve jobban bízom a saját megérzéseimben olyan dolgok esetén, amik rám vonatkoznak. Hogy a többiek esetében mi a helyzet, azt nem tudom, és nem is hiszem, hogy ezt fontos lenne tudnom. Azt gondolom, hogy a halálközeli élmények különböző embereknél különbözőek.

Azokkal HKÉ-t megtapasztalt személlyel ellentétben-el ellentétben, akikről olvastam, engem nem töltött el ellenállhatatlanan vágy az adakozásra, vagy más típusú jótékonykodásra. (Nem mintha az ellenkezőjét szeretném tenni). Úgy gondolom, hogy ez legalább részben abból a felismerésből származhat, hogy nem tudtam segíteni a másiknak, ami valószínűleg addig szükséges, amíg meg nem tanulom magamnak megtenni ezt.

Lelki élet és a vallás:

A változások az életében, mivel a halálközeli élmény a következők voltak: Gyarapodnak

Milyen változások történnek az életében? Ahogy fenn említettem, most leginkább a „gondolkozásom érésre” összpontosítok. A tudatos álmodást is egyre komolyabban gyakorolom, mivel komolyan hiszem, hogy minél jobban tudom kontrollálni az „élő” álomállapotot, annál jobban tudom befolyásolni a halál utáni állapotot, ahogy ezt bizonyos tibeti buddhista iskolák is tanítják. Ez a kettő szorosan kötődik egymáshoz. Azon is szorgalmasan dolgozom, hogy megkülönböztessem a saját a HKÉ alatti valómat, és azt a valómat, amit biokémiai folyamatok, a neveltetésem, és a környezetem alakított ki. Az utóbbi, azt hiszem elég átmeneti személyiség, amit a saját valóm jelenleg használ, de ami el fog múlni (akárcsak a kétéves kori énem, amire már nem is emlékszem) . Meg kell ismernem, a „valós énem”, aki ezt a személyiséget használja hogy tanuljon és fejlődjön, de nem azonos ezzel a személlyel. Buddhista értelmezés szerint megpróbálom leválasztani a „valódi” énemet azoktól amik rárakódtak (érzékelés, gondolatok) és ami úgy tűnik, hogy az énemet adja ebben a testben és ami valamiképpen kifejezi az én önazonosságomat ebben az életben.

Változtak a kapcsolataid kimondottan az élménye miatt? Úgy veszem észre, hogy sokkal kevésbé veszem komolyan az életet, mint azelőtt, de ennek ellenére annak az értékét, hogy élek, „életben vagyok” sokkal jobban értékelem. Vagyis, nem gondolom, hogy a mindennapi életem az örömeivel, bánataival, unalmával bármennyire is fontos lenne, mindent úgy veszek, ahogy jön, és nem rágódom rajta. De fontos, hogy a történéseket nyugalommal, szenvtelenséggel fogadjam, tanuljak belőle, és a saját lelki fejlődésemre használjam. Ezeket a gondolataimat, (vagy mentális benyomásaimat) nagyon nehéz elmagyarázni.

Talán úgy lehetne mondani, hogy most az „életet” (ezt az életet) úgy látom, mint egy osztálytermet, ami tele van olyan feladatokkal, ami arra készít fel, hogy a saját személyes létezésemet, mint egy önálló létezőként minél nagyon érvénnyel fejezzem ki. Ezek a feladatok magukban nem fontosak, de a tapasztalati értékük miatt fel kell használni őket. Nem magáért a házi feladatért kell megcsinálnom a házi feladatot, hanem amit meg fog nekem tanítani a azonnali „osztályzaton” túl. Többet kell tanulnom arról, hogy ki az az „Én”, aki kiszállt a testemből, és hogyan tudja ez az „Én” kifejezni az akaratát és a mentális felépítését pozitív módon. És fel kell fedeznem, valójában mi az, hogy „pozitív”.

A HKÉ után:

Nehéz volt kifejezni az élményét szavakkal? Nem Lett bármilyen pszichikai, nem szokványos vagy egyéb speciális adottsága az élménye után, amivel az élménye előtt nem rendelkezett? Igen. Az utóbbi két évben nagyon gyakran álmodom a munkatársaimról olyan dolgokkal kapcsolatban, aminek valami jelentősége van a pillanatnyi életükben, ezek lehetnek szokatlan apró részletek is. Először vicces formában kezdtem említeni nekik, de aztán gyakran észrevettem, hogy mennyire meg vannak döbbenve az álmaimtól. Sokkal egyszerűbb és eredményesebb számomra a tiszta álmodás. A legkülönösebb érzésem egy állandó jelenlét-érzés (ebben az időben és térben) de mintha mégsem lennék itt. Nem kellemetlen érzés, nem egy skizofrén,tudathasadásos állapot. Valahogy „teljesebbnek” érzem, mint ahogy azelőtt elkülönítettem azt, amit „életnek” és „halálnak” vagy „világnak” és „elkövetkezendőknek” nevezünk. Elég kényelmes érzés számomra, hogy egyszerre vagyok jelen mindkét „világban”, és ez folyamatos lelki kiegyensúlyozottságot ad.

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.