Jerry HKÉ

Írd le az Élményed:

1991

Igazán nem tudom, hogy hol kezdjem el, de úgy érzem, hogy ISTEN azt akarja, hogy megosszam a történetemet.

Minden alkalommal, amikor megpróbáltam leírni, sírva fakadtam, mert lelkemben ma is olyan friss az élmény, mintha csak tegnap történt volna.

A legérzelemtelibb élmény volt, ami valaha is megesett velem.

Először hadd mondjam el, ki is vagyok. Egy 57 éves fehér férfi vagyok, Georgiában, az Egyesült Államokban élek. Nős vagyok, a feleségemet Ann-ek hívják. Van öt gyerekünk, tíz unokánk, (egy még csak most fog megszületni), egy dédunokánk, és nemsokára meg fog érkezni a második. Rokkantnyugdíjas vagyok, de nem tetszik a nyugdíjas élet.

Menjünk vissza 1991-ig. Akkoriban nem éreztem magamat igazán jól, fáradt voltam, nem tudtam aludni, zsibbadt a karom, és gyakran fulladtam. Azt gondoltam ez azért van, mert dohányzom és öregszem. A feleségem 28 éve iskolabuszt vezetett, és akkor éppen úton volt. Én otthon voltam a hátsó udvarban; volt egy régi teherautónk, amihez a lakókocsinkat csatlakoztattuk, ha a telkünkre mentünk, ami egy tó mellett volt Alabamában. A lakókocsi festése lekopott, egy barátunk festette újra kívülről és belülről egyaránt.

Az udvarban voltam, és a napellenzőt szereltem fel, mikor elkezdtem émelyegni, izzadni, és a mellkasom görcsölt, ami a karomon is végigment. Mint a legtöbb dohányos, én is azt gondoltam, hogy ha leülök, és rágyújtok el fog múlni.

Hát tévedtem.

Nagyjából ekkor érkezett meg a feleségem a busszal, leparkolt, és elindult felém. Amint odaért, az első dolog volt, hogy megkérdezze, mi történt velem, mert olyan fehér vagyok, mint a fal. Hogy ne aggódjon, azt feleltem, hogy nemsokára jól leszek, de ő megkérdezte, hogy hívja-e a mentőket vagy bevigyen-e a kórházba. Kinyitotta a hátsó ajtót, elindult a házba, és én felálltam, hogy kövessem. Ahogy beléptem az ajtón, úgy éreztem, mintha valaki megragadott volna, és minden levegőt kipréselt volna belőlem. Letérdeltem, és a hátamra estem; olyan érzésem volt, mintha egyszerre hat elefánt ülne a mellkasomon.

Akkor jöttem rá, hogy nagy bajban vagyok.

Ann megfordult, és hívta a 911-et. Mondtam neki, hogy valószínűleg szívrohamom van, és ő ezt elmondta a telefonba, ahogy azt is, hogy siessenek. Aztán megkértem, hogy telefonáljon Grady barátomnak, ő az, aki befestette a teherautómat. Tudtam, hogy Gradynek van otthon nitroglicerin tablettája a szívére. Előbb érkezett meg a tablettákkal, mint a mentő. Kettőt a nyelvem alá tettem, de semmit nem segített. Ekkor érkeztek meg a mentősök. Mondtam nekik, hogy nem kapok levegőt, és nagyon fáj a mellkasom. Levágták rólam az inget, rám tették a szív monitort, aztán közölték, hogy súlyos szívrohamom van. Láttam, hogy a feleségem teljesen kétségbe van esve.

Egy olyan furcsa érzés kezdett úrrá lenni rajtam, amit még soha nem éreztem ezelőtt. Ránéztem Grady barátomra és a mentősre, és mondtam nekik, hogy meg fogok halni. Mondtam Gradynek, hogy mondja meg a gyerekeknek, hogy vigyázzanak Ann-re, és azt is, hogy mindannyiukat szerettem. Majd az egész testemben olyan érzés fogott el, mint amikor a lábam zsibbad, a világ elszürkült körülöttem, és a legbékésebb érzés töltött el, amit valaha is éreztem. Egy pillanatra minden elfeketedett.

A következő, amire emlékszem az volt, hogy a mentősök felett lebegek, és nézem, ahogy ügyködnek rajtam. Injekciót adtak a karomba, a szívembe, aztán elkezdték sokkolni a szívemet. Miután kétszer megsokkoltak, láttam, hogy a szellemem elhagyja a testemet. A kétszintes házról, ahol lakom, hirtelen eltűnt a tető, és én magasabbra lebegtem. Mindenkit láttam, aki a házban vagy azon kívül volt. Mikor Grady barátom látta, hogy meghaltam, kirohant, és a teherautómhoz támaszkodva hányt. Világosan láttam. A feleségemet, Annt a barátaink támogatták.

A mentősök még mindig rajtam dolgoztam, és segítséget is hívtak, a szívmegállás miatt. A második csapat egy jól feltöltött sokkolóval futott elő. Nekem egész idő alatt semmi halálfélelmem nem volt.

Hirtelen egy alagútba kerültem. Nagyon szűk volt, és a végén egy olyan gyönyörű fény volt, amihez foghatót soha nem láttam még. Úgy éreztem, mintha több száz kilométeres sebességgel száguldanék fejjel előre, a fény egyre közelebb került hozzám, nagyon fényes volt, de nem bántotta a szemem. Aztán a fénybe kerültem úgy, mintha beleugrottam volna egy medencébe. Teljesen befedett a fény, és a közepéből hangot hallottam, ami azt mondta, hogy minden rendben lesz. Soha nem éreztem még olyan békességet, nem fájt semmim, és a szeretet, amit éreztem, akkora volt, hogy a világon nincs elég szó, amivel el lehetne mondani, mekkora volt!!!

Valahogyan tudtam, hogy ez ISTEN, Ő mondta, hogy vissza kell mennem, mert a feleségemet megviseli a halálom. Ő mondta, hogy nézzél le, és akkor látom őt. Lenéztem, és mindent láttam, ami a házunkban történik. Ann teljesen összeomlott, és bármennyire is szeretem, megfordultam, és azt mondtam Istennek, hogy nem akarok visszamenni. Soha nem éreztem a földön ekkora szeretetet és békét, mint itt. Ő azt mondta, hogy jöjjek, megmutatja nekem a MENNYORSZÁGOT, de aztán vissza kell térnem, feladatom van, amit el kell végeznem a földön.

Amit akkor ISTEN mutatott nekem, arra nincs a földön elég szó, de azért én megpróbálom a lehető legjobban elmondani a rendelkezésemre álló szavakkal. Van ott egy álomszép kapu, aminél a régen elhunyt szüleimet és nagyszüleimet láttam. Volt közöttük egy olyan személy is, akit nem ismertem, de azt mondta nekem, hogy ő is szeret engem. Mind azt mondták, hogy jól érzik magukat, és várják, hogy visszatérjek hozzájuk. Beléptünk. Úgy tűnt, hogy minden egy szobában van, de örökké el lehetett volna nézelődni. Egyszer az egyik helyen vagy, aztán egy pillanat alatt máshol. A legtisztább folyókat és forrásokat láttam ott. A víz kristálytiszta volt. Az ég annyira kék volt, a fű annyira zöld, és ha ráléptem, nem hagytam nyomot rajta. A leggyönyörűbb zenét hallottam ott. A virágok a legszebbek voltak, amit valaha is láttam. Nem láttam senkit sem, aki beteg, nyomorék vagy boldogtalan lett volna.

Azt mondták nekem, hogy kb. 3-4 perce lehetek halott, de a MENNYORSZÁGban az idő állandó. Ezért úgy tűnt, mintha 3 vagy 4 hónapja lennék ott. Aztán ISTEN mondta, hogy egy kis időre vissza kell mennem, és amint a feladatomat elvégeztem, visszatérek. Ekkor ugyanazon az alagúton érkeztem vissza, akkora sebességgel, ahogy jöttem.

A következő amire emlékszem az volt, hogy ránézek a mentősre, aztán meglátom a szomszédban lakó unokámat, aki 4 éves körüli volt akkoriban. A nagy izgalom közepette bement a szobába. Rájuk néztem, és így szóltam; „Egy ideig nem hagylak el benneteket.” A mentős mondta, hogy velük küzdjek, ne ellenük, mert megpróbálnak itt tartani. Én még mindig nem féltem a haláltól. 23 szívbe adott injekció és három sokkolás után útban voltam a kórház felé. Az egyik mentős mondta a sógoromnak, hogy ne siessen a kórházba, mert úgysem érek oda élve.

Nem is álltak meg a városunk kis kórházánál, hanem egyenesen a traumatológiai központba vittek Georgia -ba. Alig éltem, mikor megérkeztünk. Egy nagyszerű orvos volt aznap ügyeletben, de az első személy, akivel ott találkoztam, egy régi barátom volt, aki akkoriban nővérként dolgozott, és mondta, hogy el nem tudta volna képzelni, hogy rólam van szó, mikor az orvos hívta, hogy beszéljen vele. Mondta, hogy útközben a mentősök szóltak neki rádión, és megadták a nevemet és a címemet, onnan tudta, hogy én vagyok. Mondták, hogy ne beszéljek, de én kértem őket, hogy mondják el nekem a valós helyeztet. Talán lenne valami, amit el szeretnék mondani a feleségemnek és a gyerekeimnek, mielőtt elmegyek. Az orvos azt mondta, hogy egyáltalán nem nézek ki jól, de megtesz minden tőle telhetőt.

Később a feleségemtől megtudtam, hogy az orvos mondta neki, hogy az egyetlen esélyem egy véralvadásgátló injekció lenne. Ez az injekció 3,900 dollárba került kilenc évvel ezelőtt. Mondta nekik, hogy el ne mondják nekem, mennyibe kerül, mert amilyen spórolós vagyok, újabb szívrohamot kapnék. A családom azóta is ezzel húz. Beadták az injekciót, majd bevittek az intenzív-osztályra, ahova a feleségemet és a gyerekeimet bármikor beengedték, mert azt gondolták, nem élem túl. A hetedik napon az orvos mondta, hogy szívkatétert kell végeznie, hogy lássa, mekkora a károsodás, és hogy megnézze, tud-e valamit tenni, hogy segítsen rajtam. A szív baloldalát tápláló főartéria 95%-os volt, és számos, szerencsére nem nagyon veszélyes elzáródást talált.

A következő napon a legjobb tudásuk szerint eltávolították a vérrögöket. A katéterezés után mondták nekem és a feleségemnek, hogy a szívem bal kamrájának legalább a 25% - 33% elhalt.

Miután eltávolították a vérrögöket, visszavittek az intenzív-osztályra. Nagyon kedves ápolónő volt ott, de nagyon szomorúnak tűnt, és mindig könnyes volt a szeme, ha körülöttem tevékenykedett. Másnap mondta egy mentősnek, hogy mit szeretne a legjobban tudni a világon. Kérdeztem tőle, hogy mi lenne az. Az ápolónő azt felelte, hogy tudja, hogy nem szabad beszélnem, csak hallgassam meg, amit mondok neki, mielőtt válaszolnék.

A mentős elmondta nekem, hogy a nővér nyolc éves fia 3 hónapja halt meg agydaganatban, és tudni szerette volna, milyen ott, ahova ment. A mentős mondta a nővérnek, hogy én megtudnám neki mondani, azok alapján amit elmeséltem, mikor visszahoztak.

Csak feküdtem az ágyamban és nem tudtam, mit mondjak. Ha megmondom a nővérnek, az emberek azt fogják hinni, hogy megőrültem, vagy agykárosodásom van. Elkezdett sírni, ami elkeserített, és ezért én is elkezdtem sírni.

Aznap, miután volt időm gondolkodni, ISTEN átvette ezt a feladatot.

Hirtelen elmondtam az egész történetet, és egész idő alatt sírtunk. Aztán a nővér mondta, hogy így már tud élni, hogy tudja, hogy milyen a MENNYORSZÁGBAN. Megölelt, és mondta, hogy soha nem fog elfelejteni, nagyon megköszönte.

Azt gondolom, hogy ISTEN küldte hozzám, és amíg az intenzív-osztályon voltam, úgy ápolt, mintha az édesanyám lenne.

Nem sokkal egy héttel ezután hazajöttem, és elindultam a gyógyulás lassú útján.

Nagyon kevés embernek beszéltem az utazásomról az utóbbi 9 évben, tudva, hogy azt gondolnák, hogy bolond vagyok. Azzal kapcsolatban is kissé meg voltam zavarodva, hogy rájöjjek, mit akarhat tőlem ISTEN, hogy tegyek érte. Az elmúlt kilenc évben azokkal osztottam meg a történetemet, akikről az orvos azt mondta, hogy nemsokára meg fognak halni. Ezután elmondják nekem, hogy azért féltek a haláltól, mert nem tudták, hogy milyen lesz. A testvéremnek Emilynek is elmondtam, mielőtt rákban meghalt. De én tudtam, hogy hova fog menni, hiszen jólelkű, istenfélő nő volt. Csak 57 éves volt, 2000-ben halt meg. Én vagyok az egyetlen, aki itt maradt, kivéve a gyerekeimet.

Ez az élmény teljesen megváltoztatta az életszemléletemet. Egyszerre egy napot élek, és úgy, mintha ez lenne az utolsó napom. Meglágyította a szívem, és másokon próbálok segíteni, ahelyett, hogy magamra gondolnék. Most fejeztem be harminchárom, 13 és 19 év közötti fiatal oktatását a Biblia-iskolában, és a templomi kórusban is énekelek.

Egész eddigi életem alatt nem írtam többet, csupán egy levelet, egészen az elmúlt évig. Azóta 12 verset írtam. Az egyiket a halálközeli utazásomról. Próbálom minden nap úgy élni az életemet, hogy arra gondolok, hogy Istenem, mikor telik le itt az életem, és mikor térhetek végre vissza a MENNYORSZÁGBA. Ha úgy gondolja valaki, hogy megbolondultam, semmi gond, mindenki azt gondol, amit akar.

Remélem, azzal, hogy megosztottam az élményemet, segítségére leszek valakinek abban, hogy könnyen menjen át a másik oldalra, ha eljön az ideje a halálának. Mindig szakítok időt, hogy megköszönjem Istennek a plusz napokat, éveket, amit adott nekem. Szeretnék köszönetet mondani a területi mentőállomás összes mentősének, és az orvosoknak, nővéreknek.

ISTEN ÁLDJA MINDANNYIUKAT

Ezt az igaz történetet Jerry írta 2001 június 28-án.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.
If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.