Joanna HKÉ


Írd le az Élményed:

Hadd meséljek egy kicsit magamról, mielőtt belefogok. Negyvenhat éves nő vagyok. Egyedül élek a kutyámmal és a cicámmal. Számos fogyatékosságom van, ami miatt nagyrészt otthon vagyok. A napjaim lehetnek Jó Napok vagy Rossz Napok, attól függően hogy a fogyatékosságaim hogyan hatnak. Krónikus fájdalomban vagyok minden nap az ébredéstől az elalvásig. Makacs vagyok, így nem adom át magam a fájdalomnak vagy a betegségnek, és a legjobb és legteljesebb életet élem amit az adott napon tudok. Van egy segítségem, aki hetente kétszer jön. Egy fiatal lány, szóval a legtöbbször ki kell javítanom amit csinált, de egyre jobban megy neki. A lányom huszonnégy lesz ebben a hónapban és jó életet él mióta elhagyta a goromba férjét néhány hónpja. Azért létezem ma, mivel szüksége volt rám míg felnőtt. A múltban az öngyilkosság olyasmi volt, amit megterveztem egészen addig amíg ténylegesen meg is teszem. Tudtam hogy amint stabilan a saját életét éli, amikor már nem lesz rám szüksége, akkor véget vetek az életemnek. Kaptam egy leckét, amit meg szeretnék osztani önökkel. Remélem segít valakinek.

Az 1980-as évek elején kezdtem lebetegedni. Fizikailag 1983-ban kezdődött a belső szerveimmel. 1985 körül kórházba kerültem, mivel nem tudtam felállni vagy járni egy 1981-es softball játék során szerzett hátsérülés következtében. Azt mondták, talán sosem fogok újra járni. Elvált voltam akkoriban, próbáltam felnevelni a lányom. Végül munkaképtelen lettem a sokféle bajom miatt. Rokkantellátást kaptam emiatt. Ahogy teltek az évek, a betegségem rosszabbodott. 1987-ben 20 kilót fogytam nagyjából három hónap alatt. Semelyik orvos sem tudta, hogy mi bajom van. Végül az 1990-es évek elején diagnosztizálták a betegségem, de monták hogy nincs rá sem orvosság sem műtét, ami segíthetne. Nem sokat tudnak arról, amim van, így a lehető legjobban kell élnem az életem, ahogy csak képes vagyok rá. Az orvosságok nem segítettek. Ezt el kellett mondanom, hogy amikor majd a depressziómról beszélek, akkor megértsék, hogyan és miért értem olyan méllységbe, hogy el akartam dobni az életem. Nagyon sok megaláztatásban volt részem a betegségem következtében. Amilyen fiatal voltam és mivel nem tudtam normális életet élni, ezért úgy gondoltam, hogy sosem lesz már szerelem az életetmben. Így amikor a lányom kirepül, én majd egyedül maradok. Senki sem akar olyan valakit, akinek csak EGY olyan problémája is van mint nekem, nemhogy az összes.

1992-ben kórházba vittek mentővel. A sürgősségin mondták, hogy szívrohamom volt. Az orvos és a nővérek egy kicsit meglepődtek ezen, mivel csak 37 éves nő voltam, fehér és nem volt magas sem a vérnyomásom sem a koleszterinem. Hirtelen sírni kezdtem, mert nem akartam meghalni – a halál elkezdett megrémíszteni. Az intenzíven jöttek-mentek a rokonok. Nem tudatosult bennem, hogy mennyire rossz állapotban vagyok. A volt férjem is bejött a lányommal. Azt mondta, hogy ne aggódjak a lányom miatt, mert ő és a felesége jól fog róla gondoskodni, mert szeretik. Csak ennyire emlékszem a látogatásból. Ahogy a volt férjem elmondta ezt nekem, úgy láttam, mintha egy fehér bevonat kezdené befedni az ajtót ami felé néztem. Lentről felfele mozgott. Lassan befedte a teljes területet, így minden a legtisztább, legfinomabb fehér lett, amit egész életemben valaha láttam. A lányom elmondta később, hogy amikor benn voltak az apjával, azt hitte hogy elaludtam – de hirtelen a szívmonitor hosszú sípoló hangot adott, és a vonal végig egyenes lett. Hátraléptek ahogy egy nagyjából 5 fős csoport gyűlt körém, egymásnak mondva hogy mit csináljanak, mit hozzanak. Elhúzták a függönyt és aztán a lányom látta amint valaki egy újraélesztő gépet visz be hozzám. Megkérték őket, hogy kinn várakozzanak. Kikísérték őket a váróterembe és mondták, hogy majd valaki tájékoztatni fogja őket, amint tudnak valamit.

Közben engem elborított a legjobb érzés, amit valaha éreztem az életben. Mentem tovább és tovább, mélyebbre és mélyebbre ebbe az érzésbe, amiben voltam. Sosem láttam vagy képzeltem el ennyire tiszta és békés helyet. Tisztaság, békesség és egyfajta nyugalom, amit sosem ismertem mielőtt oda kerültem. Tudtam hogy nincs betegség, fájdalom vagy semmiféle szenvedés ott. Semmilyen negatív dolog sem volt sehol a területen. Semmi rossz vagy gonosz. Minél jobban néztem körbe, a dolgok annál jobbak lettek. Emlékszem, hogy éreztem és hangosan ki is mondtam, “Lenyűgöző!” mivel lenyűgöződtem. Amint előre tekintettem, a valaha volt legpuhább fehéret láttam. Annyira kiterjedt, amennyire csak elláttam. Mérföldekre kiterjedt széltében és hosszában is. Csak ámultam és néztem előre, és észrevettem egy világoskék-szürke színt a puha fehérség alján. Amint sodródtam tovább kiderült, hogy a szín amit láttam valójában rengeteg ember együttes körvonala. Nagy, kicsi, fiatal, öreg – senki sem tartozott semmilyen rasszba, mivel csak körvonalak voltak. Sokan voltak. Annyira sokan, hogy meg sem tudtam számolni őket. A feltétlen szeretet érződött mindenfele.

Tovább akartam menni. Meg akartam tudni, hogy mi ez a hely. Oda akartam tartozni. Amint közel értem hozzájuk, úgy tűnt, hogy a fehér köd felszáll, hogy jobban és tisztábban lássak. Ekkor történt, hogy megközelített engem egy nőnek tűnő valaki. Annyira közel jött, hogy megfoghatta a kezem. Amint megláttam azonnal szeretetet éreztem iránta. Úgy éreztem, hogy ő is szeret és elfogad. Mindenki más ott állt ahol korábban. Úgy tűnt, hogy egymással beszélgetnek. Tudom, hogy én és a nő egy ideig beszélgettünk, de nem emlékszem mit mondtunk. Ekkor kinyitottam a szemeim és a fejem a padló fele lógott. Próbáltam felemelni a fejem, hogy megtudjam hol vagyok, de túl nagy szögben lógott ahhoz, hogy ez sikerüljön. Jobbra néztem és egy idegen állt ott, akit sosem láttam korábban. Azt mondta, “Szia! Nem lehet kényelmes így. Felemelem a fejed.” Eztán ezt mondta, “Nagyon megijesztett minket ifjú hölgy.” A férfi az orvos volt, aki újraindította a szívem. Emlékszem hogy nem akartam beszélni. Szomorúnak és üresnek éreztem magam. Össze voltam zavarodva. Becsuktam a szemeim, mert vissza akartam menni abba az érzésbe, amiben voltam. A fehérséget akartam és mindent ami ott volt. De amikor becsuktam a szemem, nem működött.

Semmit nem értettem ebből, amíg egy este a TV-t néztem és valaki a műsorban mesélt a halálközeli élményéről. Amint telt az idő, rájöttem hogy velem is az történt. Ez olyan dolog, ami nem merül fel a mindennapi beszélgetésekben, így semmit sem tudtam róla, amíg a TV műsorban meg nem láttam. Amint egyre több ilyesmit láttam a TV-ben, egyre jobban elfogadtam, ami 1992-ben történt. Amikor próbáltam erről beszélni másokkal, csak kételkedéssel találkoztam, hogy valóban megtörtént-e amit mesélek, vagy csak álmodtam. Tudom, hogy azóta a nap óta sok dologról máshogy gondolkozom és máshogy érzek. Két emberrel is tudtam beszélni mielőtt meghaltak és megosztottam velük ami velem történt remélve, hogy segítek legyőzni a halálfélelmük. Jelentőségteljes kapcsolatba kerültem egy fiatalemberrel, aki meghalt néhány hónapja. Tudtunk beszélgetni egymással a halálról, mivel cisztás fibrózis miatt haldoklott.

Nem tudom miért élek még ma is. Nem jó az életem. Úgy élek mint mindig, kivéve hogy a betegségeim idővel rosszabbodtak és szívbetegség is került a listába. Időről időre segítségre van szükségem. Az utóbbi néhány hónapban csak segítséggel tudtam be- és kiszállni a kádból. A kezeim nem teljesen irányíthatók így a funkcióim ismét limitáltak. Ha bármit eszem, akkor egy órán belül kijön belőlem. Rokkantellátást kapok, de ez nem fedezi a szükségleteim, amit meg kell vennem, így az apartmanomban nincs annyi étel amennyi kellene. Sosem fogok lemondani a kutyámról vagy a cicámról, hogy jobban táplálkozzak, mivel ők az egyetlenek akiknek szeretetet tudok adni és akiktől szeretetet kapok minden nap. Az állataim nem fordulnak el tőle, ha beteg vagyok. Itt vannak, hogy szerethessenek, mindegy milyen állapotban vagyok. Így az anyagi helyzetem miatt egy forró napon nem engedhetek meg egy jégkrémet a Family Frost-ból. Néha az életem beteljesületlensége, a szeret és az emberek hiánya miatt, magányomban a mennyekbe kiáltok, és kérdezem hogy mit keresek még itt. Miért kellett visszajönnöm? Annyira sokat szenvedek a fizikai fájdalom és a magány fájdalma miatt – néha mindkettő miatt egyszerre. Nem tudom mihez kezdhetnék magammal.

Az élményem előtt az anyámmal voltam a kórházban mikor rákban haldoklott. Azon a reggelen amikor eltávozott, hallottam hogy egy mély levegőt vesz és aztán láttam a szemeit tágra nyitva. Ámulattal nézett körbe a szobában. Az orvoshoz futottam és az orvos hallgatta a szívverését egészen az utolsóig. Kíváncsi voltam mit láthatott az anyám, ami ezt a csodálattal teli arckifejezést okozta az arcán. Az előtte való hetekben ki sem nyitotta a szemét. Így amikor megtapasztaltam az én élményemet a következő évben, 1992-ben, rájöttem hogy mit látotta amikor meghalt 1991 december elsején.

A lányom az ok, ami miatt még nem estem össze. Ő a megtestesült mennyei békességem. Néha napján gondolok a halálra. Valójában kívánom, hogy meghaljak. De már gondolni, sem tudok az öngyilkosságra. Egy legyet vagy egy hangyát sem tudok megölni, ha bejönnek a házamba. Ami berepül a lakásba azt kirakom. A többi bogárral sem volt idáig problámám, szóval azokat is kirakom. Aggódom, hogy az öngyilkosság talán nem oda visz vissza, ahova 1992-ben mentem, és én mindent meg akarok tenni amit csak tudok, hogy oda menjek ha eljön az időm. Így nem számít mennyire kemény vagy nehéz is lesz itt az élet, én itt ülök és várok. Mivel a halál nem az élet vége. A halál egy olyan létezés, ami különbözik a mostanitól és egy egész világgal jobb is. Várok amíg eljön az időm az indulásra. Köszönöm mindenkinek ezen a weboldalon, hogy az emberekkel való kapcsolat és a valahova tartozás érzését adták nekem vissza.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

Az élményed idején törént ehez kapcsolódó életveszéllyt okozó esemény? Szívroham

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.