Karen H HKÉ


Írd le az Élményed:

Az utolsó nap voltam a munkahelyemen szülés előtt. Nyolc hónapos terhes voltam, de nagyon fáradt voltam, már két napja alig tudtam bármit csinálni. Zavart voltam, nem volt energiám, és reggel észrevettem, hogy a végbelem környéke teljesen kék lett. Mivel sok panaszom volt a terhesség alatt, úgy gondoltam, akár mi is az, várhat. Volt időpontom aznap 2 órára az orvosommal. Meg akartam kérni, hogy táppénzre mehessek, de semmi képpen nem mentem volna vissza dolgozni, amíg nem lenne több energiám.

Az étkezőben voltam, a kolegáim baba váró built csináltak nekem. Már lassan vége volt amikor csörgött a telefon, engem kerestek. Felkeltem és a telefonhoz sétáltam, amikor egy Nő elment mellettem és megkérdezte “Mikorra várod a babát?” Már elegem volt, hogy ezt kérdezgetik tőlem, mindig azt válaszoltam “Nem elég korán.” De most azt válaszoltam “Bármelyik pillanatban.” Megérzés? Nem hiszem. Véletlen volt.

A férjem keresett telefonon. Soha nem hÍvott a munkahelyemen, így egy kicsit aggódtam. Azért hívott, hogy megmondja, sikerült megállapodni a kocsi áráról amit akart és becserélte a régi Gremlin autóját egy új Grand Prix-re, és hogy korábban viszi a négy éves kislányunkat a baby-sitterhez. Nem lesz otthon a nap hátralévő részében, és úgy érezte, hogy el kell mondania valamiért. Aztán 2:30-ra megy dolgozni. Ekkor reggel 10 óra volt.

1986 volt. Még nem hallottunk mobil telefonról, szóval a férjem hívása valóban fontos volt. Ahogy hallgattam amit mond nekem, hÍrtelen úgy éreztem mintha bepisilnék. Aztán egy pillanatra azt hittem, a magzatburkom megrepedt és elment a vÍzem, aztán hÍrtelen folyadék folyt ki belőlem olyan erővel, úgy tűnt mintha a padlóra ömlött volna, és mindenhova szétfolyt volna. Lenéztem és a véremet láttam kifojni belőlem olyan erővel, hogy elszédültem. Nem tudom, hogy a sok vérveszteségtől szédültem el, vagy a vér látványától. Belekiabáltam a telefonba, “Ó Istenem, Butch. Meg fogok halni! Ide kell jönnöd most!” Aztán a telefont a szoba túlsó felébe dobtam olyan erővel ahogy csak tudtam.

A kolegáim, akik mind nők voltak, felsegítettek az asztalra. Az egyikük hívta az orvosomat. Két nappal korábban leírtam minden fontos telefonszámomat amit hívni kell ha baj van, és a főnököm, Kathy később mondta, hogy milyen hálás volt, hogy így tettem. Az orvosom azt mondta, hogy vigyenek a rendelőjébe, nem tudtván mennyire vérzek. De addigra már fel sem tudtam ülni és pillanatokra elvesztettem az eszméletemet, de még magamnál voltam. Víz csobbanásokat hallottam, kértem őket, hogy zárják el a csapot. De akkor is hallottam, így oldalra néztem megnézni mi az és láttam, hogy annyira véreztem, hogy az étkező falán folyt 5 méter hosszan, és a lejjebb még 4-5 méter hosszan. Kathy látta, hogy milyen sokkos állapotban vagyokés azt mondta, “Az nem viz, hanem vér.” Tudtam, hogy meg fogok halni. Tudtam, hogy elszakadtam attól az egész valóságtól, nem pánikoltam, nem aggódtam egyáltalán, mint ahogy gondoltam, hogy fogok ha valaha az életem veszélybe kerül akár egy pillanatra is. Nyugodt voltam.

Pánikoltak, nem tudták, hogy hova vigyenek, ekkor az osztályvezető bejött és mindenkinek megmondta, hogy menjen ki és Kathynek, hogy hívja a mentőket. Úton voltam a kórházba. Ekkor már nem érdekelt. Nem éreztem fájdalmat. Nem érdekelt az állapotom és a babáé. Csak tudtam, hogy békesség tölt el. A mentősösknek valaki azt mondta, hogy az orrom vérzik. Így nem aggódtak. Mikor megérkeztek a vért már feltörölték. A Nő mentős megkérdezte, hogy ez az első terhességem-e és megpacskolta a kezem, hogy megnyugtasson. Tudtam, hogy nem érti és nem éreztem, hogy el kellene magyaráznom neki, hogy legalább 4-5 teniszlabda nagyságu vérrög van a harisnyámban. Rutin szállításként kezeltek a mentősök. Ráraktak egy gőrnire és kisétáltak. Nem adtak infúziót, nem néztek a ruhám alá, nem kérdeztek semmit, kivéve, hogy beindult-e a szülés. Be sem kapcsolták az út alatt a fényt vagy a szirénát.

Körülbelül 5 perc alatt ott voltunk mivel cask hat utcányira voltunk. Kivettek a mentőből, felvittek a harmadik emeletre és otthagytak a folyósón a nővérek részlege előtt, a pultra tették az orvosi papíromat. “Valaki mindjárt itt lesz.” Mondta a lány. A mai napig nem hiszem, hogy tudta volna milyen veszélyben vagyok. A hozzáállása azt tükrözte, mintha azt gondolná, hogy túlreagálom az állapotom egy kis orrvérzéssel.

Ott feküdtem, nem sokáig, de nem igazán tudom mennyi ideig. Ekkor kezdem úgy érezni, hogy elválok a testemtől. Először fáztam, de nem kellemetlenül. Úgy éreztem, hogy lebegek egy kicsit, ki és be a testemből. Nem láttam felülről, de hallottam beszélgetéseket különböző szobákból. Mind egyszerre. Semmi fontosat. Láttam a mentősöket a pihenő szobájukban, Lance sajt kekszet próbáltak venni az automatából, de valahogy beragadt. Úgy tűnt, hogy ezt az ajtófélfa felső részéről figyelem. Aztán újra a folyósó plafonját láttam a testemből. Nagyon békésnek éreztem magam. Boldognak, szabadnak éreztem magam, mintha egy kő esett volna le a szívemről. A férjemre és a kislányomra gondoltam, hogy hiányozni fogok nekik, hogy kellek majd nekik. De nem akartam maradni. Lebegni akartam. Újra szabad akartam lenni. De a testem súlya visszahúzott. Éreztem, hogy el kell mennem, de ugyanakkor azt éreztem, hogy nem mehetek valamiért. Mielőtt el tudtam volna hagyni a testem, mindig visszahúzott valami, de nem éreztem nyomást.

Nem sokáig feküdtem ott, de elég volt ahhoz, hogy majdnem elvérezzek. Melegséget éreztem közeledni felém, arra fordultam, nem tudtam beszélni, Nem maradt energiám. Minden energiámat elvette, hogy elfordítsam a fejem. Láttam egy nővért közeledni felém, azt mondta, “Ön nem jól néz ki.”, ahogy felemelte a lepedőt. Megnyomta a kód gombot. Minden felöl emberek szaladtak felém. A látásmódom megváltozott. Újra a plafont néztem. Attól kezdve a testemben maradtam. Hírtelen aggódni kezdtem a babáért. Úgy éreztem meghalt. Félelmet és zavartságot éreztem.

Kaptam infúziót és vérátőmlesztést, figyeltek engem és a babát monitorokon. Melegséget éreztem. (A vér és az orvosság melegséggel öntött el mintha egy meleg paplant raktak volna rám.) Újra lett energiám és kérdeztem a babáról. Él? Senki nem válaszolt. Bejött a férjem a kislányunkkal. Mondtam neki, hogy szeretem és hogy legyen jó kislány az apukájának amíg én nem leszek otthon. Újra elvesztettem az eszméletem, de nem emlékszem semmire. Arra ébredtem, hogy a nővér elrakja a baba monitorját. Kérdeztem miért rakja el. Nem válaszolt. Mondtam neki, hogy hagyja ott. De ő akkor is follytatta elrakni. Ragaszkodtam hozzá, hogy hagyja ott. Így ott hagyta és kisietett. Bejött az orvos. Mondta nekem és a férjemnek, hogy a baba már nem él és nekem 30% esélyem van, hogy túléljem a műtétet, hogy eltávolítsák a babát. Így természetesen kell megszülnöm. Azt mondtam neki, hogy a baba él. Azt akarom, hogy a monitor be legyen kapcsolva. Hallottam a szív hangját mikor senki nem volt a szobában. Azt mondta az orvos, hogy az lehetetlen. A babának nem volt szívhangja éppen akkor, rámutatott a monitorra, és mondta, hogy el kell fogadnom a tényt, hogy a kisfiu nem él már. A feladat ekkor az volt, hogy én életben maradjak.

A nővér megint megpróbálta elrakni a baba monitort és én kiabáltam a férjemnek, hogy ne engedje. „ Ne engedd Butch. Ő életben van. Hallottam a szívverését! Hallottam!” Az orvos szánalomból intett a nővérnek, hogy hagyja ott a baba monitort. Hírtelen a monitor elkezdett bípegni. Mindezek ellenére a babám szíve dobogott! Hét percen belül a műtőben voltunk, a babát megmentettték, és én el kezdtem felépülni.

Őt nappal később haza mentem, gyengén, de új életérzéssel. Nem féltem a haláltól, ahogy korábban. Nem láttam és nem beszéltem „lényekkel” annak idején, de többször éreztem, hogy elválok a testemtől, de mindig vissza kellett jönnöm akaratom ellenére. Szabadnak éreztem magam, mintha egy dobozból engedtek volna ki, nagyon felszabadító érzés volt. Tudtam, hogy bármi is volt ez az elszakadás, az kellemes érzés volt nem félelmetes.

Egy év kellett, hogy fizikailag felépüljek. Ez alatt az idő alatt számtalan órát töltöttem naponta a földön feküdve Thomassal és kislányommal Julie-val, hogy Thomast megtanítsam felülni, gurulni, hogy a kis lábait tornáztassuk. Nem nagy sikerrel. A feje aránytalanul nagyra nőtt. A gyerek orvosok többször figyelmeztettek, hogy ne várjak csodát. Thomas APGAR ( Megjelenés, Pulzus, Grimaszk, Aktivitás, Lélegzés) osztályzása 3-as volt. Ez kritikus volt. Öt perccel később, mikor újra ellenőrizték, alig haladta túl az ötöst ami a határérték. Senki nem tudta a károsodása súlyosságát ami az alatt történt amíg nem dobogott a szíve. Korán leszakadt a placenta a méhtől és a nagy mennyiségü vér amit neki kellett volna adnom, elszabadult és a méhemben csoportosult, amiről nem tudtam. Belsővérzésem volt, lassan elvéreztem, de nem volt külső jele azon kívül, hogy a végbél körüli terület kék volt és hogy nagyon sápadt és gyenge voltam. Általában a baba meghal ilyen körülmények között, és ha túléli, agykárosult lesz az oxigén hiány miatt. A gyermekre gyakorolt hatás nagyon súlyos, vagy halálos. Az anya néha meghal, de ha túléli, hiszterektomi operációra van szüksége, hogy a méhben leálljon a vérzés. Sokszor elmondták nekem ezeket a tényeket. Az én helyzetem más volt.

Thomas 11 hónapos koráig nem fordult át, nem ült fel, és nem akart felállni. Csak feküdt és mosolygott, míg a feje nagyon nagyra nőtt és a teste újszülött méretü maradt. Belefáradtam az orvosok negativitásába. Utáltam, hogy mindig azt mondták, hogy többet kellene csinálnia, baj van, készüljek a legrosszabbra, reméljem a legjobbat. Nem fogadtam el. Folytattam vele a napi terápiákat a padlón és mindig a karomban tartottam amikor nem volt a padlón. Nem mertem bölcsödébe vinni, tartottam tőle, hogy rosszabbodna az állapota, ha egész nap járókában feküdne. Néha sírtam mikor egyedül voltam. Nem akartam, hogy sérült legyen. És sokat imátkoztam.

Aztán egy nap Thomas átfordult. Sírva hívtam az orvost. Egy héttel késöbb felült, és a hónap végére megtette első lépéseit!! Csodát vártam és megkaptam. A teste elkezdett nőni, és mire 2 éves lett, egy teljesen normális, egészséges kisfiu lett. Ma Thomas 15 éves. Jó szíve van, közel áll hozzám, és bőven behozta a kezdeti lemaradását. 182 cm magas és 104 kg! 44-es cipőt hord. Senki nem hiszi el, hogy egyszer azt mondták, hogy mentálisan sérült lesz.

Úgy hiszem, hogy minden esemény úgy történt és abban a sorrendben, ahogy nekem meg kellett tapasztalni. Fúrcsa érzéseket és érzelmeket tapasztaltam amik nyugtatóak voltak még a halál küszöbén is. Valahogy jobban megértem az életet és az évek folyamán ez a megértés még jobban mélyült.

Nem említettem, hogy néhány héttel miután haza vittem Thomast, mind lefeküdtünk aludni egy délután. Thomas mindig négy órát aludt, és Julie soha nem aludt sokat, cask feküdt az ágyán és játszott. Gondoltam alszom 15 percet a kanapén, és mivel mindig éber alvó voltam, nem agódtam, hogy Julie ébren van. Az ágyán marad amíg mi is. A kanapéra pattantam és olyan mély álomba merültem, mint soha előtte vagy azóta.

Emlékszem, ahogy fekszem, de nem aludtam el. Olyan volt mintha elájultam volna amint a fejem a párnához ért, ahogy szokták mondani. Becsuktam a szemem és olyan érzés fogott el mintha zuhannék. Úgy éreztem, hogy kinyitom a szemem és mindenhol ragyogó fény volt. Puha és mint a napsugár, cask fehérebb. Egy járdán sétáltam és ahogy átnéztem a túloldalra egy csodálatos lényt láttam. Szerintem egy angyalt, aki az ellenkező irányba sétált a túloldalon. Ahogy ránéztem, ő rám nézett és hírtelen előtte álltam. Gyönyörű volt, hosszú selymes hullámos haja volt, fehér köntösben, a derekán vastag fehér madzaggal és a nyak vonala majdnem a derékig ki volt vágva. Olyan volt a mellkasa mint a viasz és nagyon izmos volt. Nagyon vonzó volt ragyogó kék szemekkel, bár nem tudtam sokáig a szemébe nézni, cask egy picit. A mellkasát néztem, ami magasabban volt mint a fejem. Nagyon magas volt, izmos, fit, és mégis kedves és hatalmas. Hatalmas, szárnyai voltak. A feje fölé emelve őket, fehérek és keskenyek voltak. Csak ámultam és nem mertem megszólalni. Telepatikusan azt mondta, hogy “Van valami nagyon fontos, amit szeretnék, hogy megtegyél.”

Arra gondoltam, „Mi ez?”, de nem mondtam semmit. Hallotta a gondolatomat és azt mondta, hogy „Tudni fogod mikor eljön az ideje. De van egy fontos feladatod.” Különlegesnek éreztem magam. Szeretve éreztem magam, és mintha sugároztam volna belülről. Nem értettem, hogy mit tudnék én csinálni, de készen álltam bármire, akármi is az amit tennem kell. Nem éreztem kevésnek magam, és nem féltem. Erőt éreztem és készen álltam. Képesnek éreztem magam megtenni, akármi mi is az. Több kérdést fel akartam tenni, de tudtam, hogy nem kell. Csak ennyit kellett tudnom. Aztán kinyitottam a szemem.

A ragyogás elhalványult a lemenő nap fényévé. Megnéztem az időt mennyi ideig aludtam, és nagyom meglepődtem, hogy három órát!! Felugrottam, és a 4 éves lányom szobájába siettem, félve, hogy nem fogom ott találni, megsérült, vagy valami súlyos dolog történt. Sosem hagytam magára ennyi ideig. Pánikoltam’. Mindig valami csintalanságba keveredett. De cask ott feküdt és mélyen aludt. Nem tudom mennyi ideig aludt mert én sokkal korábban elaludtam. De ő sosem aludt délután. Hihetetlen volt, hogy naplementéig aludt. Megnéztem Thomast. Kezdett ébredezni. Nagyon meglepődtem, hogy minden olyan csendes volt olyan sokáig és, hogy én három órát aludtam. És emlékeztem az álmomra. Leültem a kanapéra és a részleteken gondolkodtam sokáig. Sosem fogom elfelejteni és sosem volt még egy ilyen. Álomnak hívom, de sokkal több volt annál. Meg voltam róla győződve, hogy valóság volt, és még mindig meg vagyok róla győződve. Csak nem tudom megmagyarázni a különbséget az álmaim és ez az ”esemény” között. A mélysége és valósága megmagyarázhatatlan.

Még mindig nem tudom mi a különleges “feladatom”. Talán az, hogy otthon maradjak Thomassal, amíg teljesen kifejlődik. Talán még mindig vár rám a feladat. Akár hogy is, én készen állok. Készen állok, akár mi lesz az utamon. Keresem a lehetőséget, hogy jót tegyek valakinek. Keresem a módját, hogy megértő legyek. Megértőbb vagyok. Meghatódom másoknak hasonló történetein. Hiszem, hogy ezek a dolgok megtőrténnek akár csak az elménkben, vagy a nagy energia mezőben ami körül vesz minket. Nem tudom a válszt. Kérdésem sincs, tényleg. Még nem kell tudnunk.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

Az élmény ideje: November 21, 1986

Az élményed idején törént ehez kapcsolódó életveszélyt okozó esemény? Igen Szülés Komoly vérzés. A kórház folyosón hagytak amíg egy nővér észre nem vet, nagyon sápadt voltam és csak bámultam magam elé.

HKÉ Részek:

Hogyan látja az Ön tapasztalatát? Pozitív

Szedtél drogot vagy gyógyszert, ami befolyásolhatta az élményt? Nem

Bármilyen módon álomszerű volt az élmény? Nos, a második epizód amiben egy álmot írtam le, akkor történt amikor aludtam. Egy rövid ideig azt hittem álom volt. Csak így írhattam le, hogy mások is megértsék valamennyire. Nem hiszem, hogy álom volt. Nagyon valóságos volt, megtapasztaltam, hogy tudást kapok, bár nem emlékszem mit.

Éreztél a testedtől való elválást? Igen. Nem tudom leírni másként mint ahogy éreztem. Könnyűnek. Nem néztem le magamra. Olyan volt mintha mozit néznék különböző szögekből. Ősszehasonlítva valamivel amit egyszer tapasztaltam : Video játékoztam és megnyomtam egy gombot, hogy más nézőszögben legyek és azonnal más szögben voltam. Ilyen volt az élményem. Soha nem néztem magamra. A látásszögem majdnem 180 fokos volt anélkül, hogy megfordultam volna. Láttam magasból, közelről és panorámásan olyan gyorsan változtatva a “látásszögeket”, hogy nem is telt el idő közötte.

Az élmény során melyik ponton érezted magad a legtudatosabbnak és legéberebbnek? Nagyon ébernek éreztem magamat mentálisan és nem éreztem semmit fizikailag.

Felgyorsult vagy lelassult az idő múlása? Minden mintha egyszerre történt volna; vagy az idő megállt vagy elvesztette a jelentőségét. Mintha egy “dobozból” szabadultam volna ki (a testem). ; lebegtem súlytalanul és olyan volt mintha mindenhol lettem volna egyszerre, habár sosem éreztem a kórház padlóját.

Hasonlítsd össze az élmény során tapasztalt hallásod közvetlen az élmény előtti szokásos hallásoddal. Nem volt különbség.

Tudtál máshol történő dolgokról, hatodik érzéken keresztül? Nos, nem jártam utána, de láttam egy mentőst sajt kekszet próbált venni az automatából. Úgy tűnt beragadt az automatába. Tudom, hogy az automata a folyosó túloldalán volt, nem közel, hogy láthattam vagy hallhattam volna. Hallottam a gyermekem szívdobogását mikor senki nem volt a szobában és mikor szóltam a nővérnek, nem látta a monitoron. El akarták rakni a monitort addig amíg nem látták a monitoron, hogy újra dobog a szíve. Ha elrakták volna a monitort, sosem tudták volna meg, hogy újra el kezdett dobogni a szíve, és természetes módon szültem volna meg, ami az életébe került volna, és talán az enyémbe is.

Bementél alagútba vagy átmentél rajta? Nem

Találkoztál vagy érezted a jelenlétét korábban elhunyt (vagy még élő) lénynek? Igen. A második “álomban” mély álomba merültem és arra ébredtem, hogy egy gyönyörű város járdáján sétálok. Olyan volt, mintha kristályból lenne és átlátszó, de mégis fehéren ragyogó. Úgy éreztem, hogy valaki van velem, mellettem sétál, de nem emlékszem, hogy láttam volna ki, vagy akár magamat. Ahogy említettem úgy láttam mint egy “fényképezőgép”, ráközelÍtve.

Láttál ragyogó fényt vagy érezted hogy körülvesz? Nem

Beléptél valamilyen földöntúli világba? Egyértelműen misztikus vagy földöntúli birodalom

Milyen érzelmeket éreztél az élményed alatt? Békét, Csendet. Boldogságot. Megkőnnyebbülést. Szabadságot. Könnyűséget. Erősen éreztem, hogy valami felhúz, hogy lebegjek.

Úgy tűnt mintha hirtelen megértenél mindent? Mindent az univerzumról. Éreztem valaki jelenlétét, de nem engedték, hogy tudjam ki.

Láttál jövőbeli eseményeket? Jeleneteket a világ jövőjéből. Jobban megértem az emberek test beszédét, az igaz érzelmeiket, motivációikat, de nem hallom a gondolataikat. Többet megérzek az emberekről mint más, a barátaim néha furcsán néznek rám, mintha túl hamar levonnám a következtetést valakiről. Később bebizonyosodik, hogy igazam van.

Elértél egy korláthoz vagy fizikai határoló építményhez? Bizonytalan. Úgy tűnt, mintha a plafonról néznék mindent. Az én látásszögemből a pihenő szoba mennyezetéről néztem lefelé. Nem éreztem, hogy a plafonhoz értem volna, csak egy rövid ideig voltam ott, aztán újra a testemben voltam.

Elértél egy határt vagy vissza nem térési pontot? Nem. Szabadságot éreztem, de nem tudtam messze menni, sokszor kiszálltam a testemből, mégha cask a plafonig is, aztán vissza,

Isten, a spiritualitás és a vallás:

A vallási háttered a HKÉ idején: Nem volt.

Vallási háttered jelenleg: Nincs

Történt bármilyen változás az értékrendedben vagy hitedben az élményed után annak hatásaként? Igen. Már nem félek a haláltól, nem volt vallásos élményem, azon kívül, hogy el kezdett éredekelni a vallás és tanulmányoztam egy darabig.

Ami a mi földi élet kívül a vallás:

Változások az életedben, a halálközeli élmény következtében: Nincs változás

Milyen változások történnek az életedben? Érhettem volna csak a korommal. De úgy érzem, hogy nem félek dolgoktól, ahogy korábban.

Változtak a kapcsolataid kimondottan az élményed miatt? Azonkívül, hogy békét érzek és van célom, amit még nem tudom mi, nem változott más.

A HKÉ után:

Nehéz volt kifejezni az élményed szavakkal? Nem

Lett bármilyen pszichikai, nem szokványos vagy egyéb speciális adottságod az élményed után, amivel az élményed előtt nem rendelkeztél? Bizonytalan. Jobban megérzem az embereket, a motivációikat, jobban mint mások. (Nézze meg a váloszom a 18. kérdésre feljebb.)

Van egy vagy több része az élményednek ami(k) különösen jelentőségteljesek számodra? A szabadság érzése volt a legjobb. A legrosszabb? A fizikai felépülés és a depresszió utána.

Megosztottad valaha ezen élményed másokkal? Igen. Csak néhány embernek. A férjem, barátok és a család nem vett róla tudomást. Az egyetlen ember aki komolyan vett egy Jehova tanuja barátom volt. Ő nagyon figyelt és hitt nekem, és azt mondta őszintén, hogy fogalma sincs mi volt az, de valóságos lehetett, ha nekem az volt.

Bármikor az életben, bármi reprodukálta az élményed bármely részét? Nem

Van bármi más amit még szeretnél leíri az élményedről? Nem

Van bármilyen más kérdés amit ha feltehetnénk, segítene átadni az élményedet? Nincs

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.