Karen S HKÉ


Írd le az Élményed:

A történet először a www.near-death.com Faliújság részén jelent meg és Kevin Williams, valamint a szerző nagylelkű engedélyével jelentettük meg itt is.

Tiniként számos médium élményem volt, amik gyakran az álmaimban történtek. Ahogy felnőttem és az életem hektikusabbá vált, ezen események elmaradoztak – majdnem teljesen eltűntek egészen az első terhességemig. Röviddel a fiam születése után történt a legborzalmasabb álmom, amiben egy szörnyű autóbalesetben életemet vesztettem. Hónapokig rettegtem, rendkívül óvatos voltam és kerestem azt a szörny autót. Mire a fiam 7 hónapos lett, meggyőztem magam, hogy az csak egy álom volt… semmi olyan, ami meg fog történni. Új tanári állásom volt, egy otthonom, egy babám, férjem akikről gondoskodnom kellett… túl sok energiát öltem ebbe a dologba…

Ekkor megtörtént. Azon a napon elindultam az iskolából. Fel akartam venni a fiam a nagymamájától és visszasietni az iskolába, hogy megnézhessek egy baseball meccset. Tökéletes elképzelés volt így eltölteni a délutánt a fiammal. Mikor elhagytam az autópályát a szokásos óvatossággal, balra fordultam egy lámpánál, ami már zöld volt egy ideje. Szerencsés napom van, gondoltam. Ekkor hirtelen végem volt.

Hirtelen az általam valaha ismert legszebb és legbékésebb helyen voltam. A nagypapám, egy másik személy, akit korábbi életeimből ismertem és egy őrző készen álltak segíteni az átmenetem. Elmondták, hogy balesetem volt és megmutatták a helyszínt. Azt mondták, hogy eljött az időm. A hely túláradó szeretete és boldogsága nagyon vonzó volt. Érezem, ahogy minden pillanatban könyebbé válok. Félelem és pánik tört rám és elkezdtem sírni. Nem, én nem lehetek halott. Mi lesz a fiammal? Csak hét hónapos volt! Sosem fog rám emlékezni. Az apja azt sem tudja, hogyan gondoskodjon róla. Nem akartam, hogy az apja szülei neveljék fel. Nem, nem, nem… Nem jött még el az időm. Tévedtek. Szeretettel átöleltek és megnyugtattak azzal, hogy megmutatták, hogy a fiam és az egész családom rendben lesz a halálom után. Az anyám számíthat a nagymamámra. Időbe tellik majd, de rendbe jön. A férjem, sebzett, szomorú és magányos, de idővel ő is rendbe jön és új szerelmet talál. A halál része a leckéknek, amit a földön meg kell tanulnunk, és az én halálom egy nagyon fontos lecke volt azoknak, akik részt vettek az életemben. Megmutatták a temetésem, megtanították, hogyan maradjak közel azokhoz akiket szeretek és mondták, hogy még beszélni is tudok majd azokkal, akiknek nyitott a szellemük. El tudtam volna fogadni ezt. Rendben lennének. Folyamatosan egyre könnyebbnek éreztem magam.

De várjunk csak… a fiam. Nem hagyhattam el a fiam! A babáknak szükségük van az anyukájukra. Szükségem volt rá, hogy az anyukája legyek. Nem tudtam elengedni. Nagy türelemmel álltak hozzám – és annyi szeretettel. A vezetőim elmagyarázták, hogy az érzéseim még az emberi formámból származnak. Ha majd az emberi oldalam elhalványul, légiesnek fogom magam érezni, tökéletes boldogságban és elképesztő szeretetben. Szavak nem hatnak az érzelmekre. Segítettek ledobni az emberi súlyom. Ezek az érzelmek nagyszerűek voltak és egyre erősebben és erősebben húztak; mégis a kapcsolatom a fiammal nagyon erős volt. Sétáltunk ezen a csodálatos helyen egy örökkévalóságig. Megbeszéltük az életem, beszéltünk a vallásról és beszéltünk a lélek titkairól, amit emberként el kell felejtenünk, különben sosem lennénk képesek fejlődni a földön. Eközben folyamatos ámulatban voltam. Néhány dolog olyan volt, mint amilyennek mindig is képzeltem a túlvilágot; néhány dologban nagyot tévedtem és emlékszem azt gondoltam “hű!”. Hol van a többi szerettem? Mikor láthatom a másik nagyszüleim, akik már elhunytak? Időben – ők más síkon voltak. Amikor az átmenetem teljes lesz, ha akarok és készen állok, elmehetek más szintekre is.

Közben rendszeressen a fiamra gondoltam és ez gondterhessé tett. Nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy anya nélkül fog felnőni. Elmondták, hogy lesz más anyukája helyettem. Először a a nagyszülők, és aztán megmutatták nekem Jake életét. Ő volt a legszebb fiú, nagyon boldog volt, de egy lehelletnyi szomorúsággal, ami úgy tűnt, hogy átjárja a lelkét. Ez volt az ő vállalt leckéje. Tudta, hogy ebben az életében ez volt a fő lecke, amit meg kellett tanulnia. Így kellett volna lennie. Láttam Jake egy új anyukáját, mikor 7 vagy 8 éves volt. Egy szép és jószívű nőt, aki határozottan törődött Jake-el, és jól bánt vele, de neki is lett saját gyereke az özvegy férjemtől és a szeretet, amit a saját gyereke iránt érzett más volt, és nem egyenlően szerette a sajátját az én gyerekemmel – az ő mostohagyerekével. Ez nem az volt, amit Jake-nek megálmodtam. Ez nem lehetett az. Örültem a férjemnek. Ő rendben volt. Ő boldog volt. A fiam más történet volt.

Más leckéket is megtanultam a folyamatos-türelmes képzés alatt, ami a másik oldalra átmenetemet segítette. Bele kellett nyugodnom. Néha hisztérikussá váltam és pillanatok múlva nyugodt és békés voltam. Láttam egy lánygyermeket, aki Jake helyére került volna, de a fogantatás előtt megváltoztak a tervek és szükség volt Jake szellemére, hogy elfoglalja a helyét. Nagy felfordulás volt, hogy Jake segíthet rendbe jönni (és segített is). Amikor a legközelebb éreztem magam a halálom elfogadásához, újra elöntött a szomorúság és fájdalom, vágy a fiamra, az életemre. Nem tudtam elengedni az emberi életem. A segítőim mindent beleadtak, sosem adták fel, sosem csüggedtek. Hihetetlen az a mennyiségű türelem és szeretet, amit sugároztak.

Végül a hisztériámat lecsillapította egy fejlettebb szellem, aki úgy tűnt, hogy elborított szeretettel. A segítőimet utasították, hogy hagyjanak visszamenni. A kérésük ellenére, hogy még adjanak nekik egy kis időt, megmondták nekik, hogy a szellemem nem nyugodna. Az a legjobb, ha hagynak visszatérni, hogy megnyugodjom a szellemem, megtanuljon további leckéket. A tiltakozásom egyelőre időt nyert nekem. Megértettem a visszatérésem előtt, hogy a barátaimnak és a családomnak felfüggesztésre került néhány leckéje, de később majd meg kell tanulniuk, amit a halálom tanít nekik. Vitatkoztak arról, hogy mikor és hogyan fog a szellemem visszatérni; milyen új és ismétlő leckéket kell tanulnom. A másik oldalra érkezésemkor tanultak egy részét el kellett felejtenem és a lelkemnek az sem jó, ha tudom mikor fogok meghalni, mert emberként csak arra koncentrálnék, különösen amikor közeledne az idő.

Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy visszavittek a baleset helyszínére és mielőtt visszatértem volna elmondták, hogy amikor a gyerekeim idősebbek lesznek, akkor végleg haza kell térnem. Azonnal elfogadtam, de utánna, várjunk csak! Mit jelent az, hogy idősebbek? Azt jelenti, hogy néhány évvel idősebbek? Tinédzserek? Látni fogom az életben, hogy megházasodnak és gyerekeik lesznek? Ezt a részt nagyon nehéz volt feldolgozni egyből a baleset után. Újra volt életem a fiammal. Jól kell eltöltenem, mivel nem tudom, hogy mennyi időm van hátra. Azt mondták szerencsém volt, hogy túléltem. Egy nagy teherautó átment a piroson és belerohant a kis autóm vezetőoldalába. Azt mondták az orvosok, hogy a biztonsági öv nem mentett volna meg, ha a légzsákok nem nyílnak ki, amiknek nem is kellett volna oldalsó ütközéskor.

A baleset utáni első év arról szólt, hogy a legjobban és a legboldogabban éljek ahogy csak tudok. Erős fájdalmam volt a szilánkosra tört vállcsontom, törött bordák és dupla csípőtörés miatt. A fájdalom még három év múlva sem múlt el. Habár úgy tűnik, hogy a második év volt a legrosszabb. Öngyilkos hajlamaim lettek. Nem akartam semmit, csak visszatérni oda, ahol az élet olyan csodálatos volt, olyan szeret teljes és örömteli. A fiam és később a lányom voltak azok, akik miatt továbbcsináltam. Miattuk voltam itt. Ma, három évvel később elfogadtam a visszatérésem a földre, vágyom a túlvilági otthonomra és küzdök, hogy békét és boldogságot találja, amíg itt letellik az időm.

Háttérinformáció:

Nem: Nő

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.