Egy Katona HKÉ

Írd le az Élményed:

Véres részletek és nyugtalanító történet van bemutatva. A nyugalom megzavarására alkalmas leírás.

1969-ben Vietnámban teljesítettem a hazafias kötelességemet és tanítottam másokat is erre. Zöld Sapkás kiképző voltam közelharci és gerilla hadviselésben. Úgy éreztem, hogy az ellenséges katonákkal való elbánás olyan, mint egy nagy videó vagy sakkjáték. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az ellenségnek vannak személyiségei, nevei, szülei, feleségei, gyerekei, saját egyéni félelmeik, céljaik, reményeik és álmaik. Semmi sem volt, amin elgondolkoztam volna. Nekem csak számok voltak. A magas ölésszámok jók voltak, minnél több annál jobb. A lelkiismeretesség nem fizetődik ki a hadseregben, a magas ölésszámok igen.

Gonosz , kemény voltam és maccsó. A testem minden részét tudtam ölésre használni. Ugyanilyen emberek kiképzője voltam. Egy nap egy kicsit túl öntelt voltam és majdnem a végső árat fizettem érte. Figyelmetlen voltam és eltalált egy mozsár lövedék. A testem felett lebegtem és nem éreztem semmilyen fájdalmat. Nem hittem el, hogy még tudok gondolkodni, látni, hallani és még szagolni is. Megpróbáltam kitapintani a saját testem pulzusát alattam, de legnagyobb döbbenetemre az ujjaim átmentek a saját nyakamon. Tudtam, hogy súlyosan megsérültem. Egy felcser, akit csak Skipként ismertem megjelent és én megkönnyebbülést éreztem. Elkezdett szólongatni a nevemen és kérdezte, hogy hallom-e őt. Hirtelen szemtől szembe néztem vele és válaszoltam a kérdéseire, de ő nem hallott engem. Észrevettem, hogy nagyon alacsonyra hajol a testem fölé, de mégis a szemmagasságomba volt a szeme. Ekkor vettem észre, nagy csodálkozásomra, hogy a testem, amibe akkor voltam, nagyrészt a földben van. Csak a mellkasom, vállaim, nyakam és a fejem volt a föld felett.

Azt gondoltam, hogy ez elég furcsa, de ennél csak furcsább lett, amikor egy szívó érzést éreztem lefelé és hirtelen egy árokban találtam magam. Az árok tele volt vérrel, belekkel és testrészekkel. Sűrű marhapörkölt állaga volt. Még rosszabb lett a helyzet, amikor Ázsiai férfiakat, nőket és még kis gyerekeket is láttam állni az árok két partján. Kiabáltak miközben rám mutattak. Felém kaptak, ahogy csapkodtam és küzdöttem magam keresztül az undorító bűzös mocskon egy távoli fény felé. Az embereknek az árok szélén hiányoztak bizonyos részek az arcukról, testükről és végtagjaikról. Egy anya tartotta az újszülöttjét és mindkettőjüknek golyó ütötte lyukak voltak a fejükön. Habár vietnámiul beszéltek, tudtam hogy azért ordítanak, mert én valamilyen módon felelős voltam az állapotukért és a halálukért. Annyira borzasztóan ijesztőek voltak, hogy megpróbáltam a fényre összpontosítani. Éreztem, hogy ha el tudnám érni a fényt, biztonságban lennék. Egyik megcsonkított ember sem ért hozzám, de így is úgy éreztem, hogy kálváriát járok.

Az egyik legjobban kísértő emléke ennek a kínzó útnak egy 6 éves vékony kislány volt, akit én csak Miss Röfinek hívtam (amiatt, hogy mindig körülöttünk lebzselt, ételt és cukrot kunyerált és piszkos volt). Egyik nap megjelent a táborunkban és valamit rejtegetett a vállán hordott zsákban. Úgy nézett ki, mint aki olyasmit akarna tenni, amiről tudta, hogy nem kellene tennie. Óvatosan becéloztam 50 láb távolságból és azt gondoltam,”ha bármilyen gyanús dolgot húz elő, akkor ő már történelem”. Láttam, hogy benyúl a zsákjába és kivesz valamit, ami úgy nézett ki mint egy gránát. Azt gondoltam, “Egy gránát van a táskájában és azért küldték, hogy felrobbantsa a srácaim!” Ezután egyetlen lövéssel lerobbantottam a feje tetejét. A bátyja később elmondta másnak, hogy aznap este a lány találni akart egy amerikait, aki elrejtené a kutyusát mert megszerette és meg akarta menteni attól, hogy családi vacsorává válljon. Jópár társam kritizált, hogy túl hirtelen nyitottam tüzet, amikor valójában én csak a fekete kutyus fejét láttam távolabbról és azt hittem, hogy gránát volt. Csak vállat vontam és a szokásos stílusomban mondtam “Ő a háború szerencsétlen áldozata volt”. Az egyik ember a vér és belek folyójának partján ez a kis vietnámi lány volt. Kiabált rám a megmaradt arcával. Elborzadtam és elöntött a bűntudat.

A barátom, Ed, másfél évvel korábban halt meg egy vadászbalesetben. Mégis hirtelen itt termett segített nekem kikecmeregni az árokból és melegen átölelt. Óriási megkönnyebbülést, szertetet és elfogadást éreztem. Az öröm könnyei hullottak mindkettőnk arcára. “Hé ember” mondta,“tudom, hogy kemény volt. De szükséged volt rá, kezdtél kicsit érzéketlenné vállni és az nem te vagy. Ez nem az a Keith volt, akit megismertem amikor együtt fociztunk vagy lógtunk a suli körül.” Jól körülnéztem és áhítattal néztem a hely hihetetlen szépségét ahol álltunk. Olyan volt mint egy rét, amin egy csillogó patak fut keresztül. A színek sokkal valóságosabbak voltak mint a Földön. Ekkor vettem észre először, hogy Ed fénylik és ránéztem a saját karjaimra és kicsit azok is fénylettek. Azt mondta nekem,”nem a helyes dolgot teszed, nem szabadna ezt az öldöklést csinálnod. A küldetésed az, hogy segíts és védelmezz másokat. Többet is meg fogsz tudni a küldetésedről ahogy haladsz előre, de most vissza kell menned. Ez az otthonod és vissza fogsz térni, de most vissza kell menned és felfedezned a küldetésed teljesen egészében.” Ahogyan ezt mondta, egy pukkanást éreztem és azonnal fájdalomban feküdtem egy kórházi ágyon.

Később, még azon a napon Skip a felcser bejött megnézni engem. Megköszöntem, hogy megmetette az életem. Csodálkozott, hogy honnan tudom, hogy ő próbált megmenteni, hát még azon, hogy tudom, hogy kiáltotta a nevem, megnézte a pulzusom és dolgozott rajtam amíg további segítség érkezett. Csak vállat vontam és úgy döntöttem, hogy a történet további részét titokban tartom. Hetekkel később hazaszállítottak és én elkezdtem tanárnak tanulni. A vietnámi élményem óta ellenállhatatlan érzésem van, hogy védelmezzem a nőket és a gyerekeket. Még segítettem is önkéntesként menedéket építeni bántalmazott és áthelyezett nőknek és gyerekeiknek. Volt néhány paranormális élményem azóta, de azokat megtartom későbbre. Remélem, hogy ez a HKÉ segít kicsit fényt deríteni a titokra a kutatás során.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.
If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.