Öngyilkos HKÉ


Írd le az Élményed:

38 év után még mindig kísért engem a fájdalma, rettegése és sokkja annak a jelentős októberi éjszakának 1960-ból. Nehéz megmagyarázni Isten figyelmét, határtalan kegyelmét és megbocsájtását, ami az öngyilkossági kísérletemet követte és a mai napig folytatódik. Amit most fogok elmondani az határozottan nem hallucináció vagy önmagam megtévesztése. Elmondom ami történt és remélem, hogy ez segíthet valahol valakinek megtalálni és befogadni Isten jelenlétét az életébe, amikor a halál tűnik az egyetlen kiútnak. Ha bárki 38 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy az elveszett hit hűtlen útját fogom járni a Pokol bugyraiban, kinevetem volna.

1948-ban feleségül vettem egy csodálatos nőt, Pat-et. Népszerű lány volt és nagyon kiváltságosnak éreztem magam, hogy megnyertem. Elfoglalt voltam a könyvelői karrierem építésével és túl elfoglalt a külsőségek csodálatával ahhoz, hogy észrevegyem a gyülekező viharfelhőket. A következő években minden reményem, álmom és fényes kilátásom leépült. Elkezdtem egyre többet és többet inni és mielőtt észrevettem, hogy mi történik, átbillentem és visszafogott, szociális ivóból átváltoztam súlyos alkoholistává. A választóvonal az elveszett hit, félelmek, impotencia és önsajnálat pokla volt. Csupán hét hónapnyi számomra tökéletesnek tűnő házasság után rájöttem, hogy a feleségem megcsal és ez tovább lökött a visszahúzódásba és a piába. Engem is lehetett okolni a házasságunk széthullása miatt. Ezután bármikor amikor egy új eset derült ki, akár egy rövid vagy egy hosszan tartóbb románc volt, sok bántó dolgot mondtam és mindent megtettem, hogy nagy bűntudatot érezzen. Mégis, mikor éppen egy randevún volt, eldöntöttem, hogy teszek valamit a számomra reménytelennek és elfajultnak tűnő helyzet ellen.

Mivel Pat kimaradt, valószínüleg egész éjjelre, ágyba dugtam a két fiunk és a kislányunk és figyeltem az imáikra. Az imák akkoriban sekélyesnek és érzéketlennek tűntek nekem. Nem találtam bizonyosságot vagy remény az imában. Hívő ateista lettem. Amikor a gyerekek teljesen elaludtak, összegyűjtöttem az anyagokat a “végső menekülésemhez”; 2 doboz altatót és egy vényköteles üvegnyi nyugtatót, amit összegyűjtöttem, vettem ki az orvosi dobozból. Három üvegnyi piát hozzáadva úgy gondoltam, hogy megvan mindenem a nagy szökésemhez. Emlékeztem, hogy az orvos azt mondta, hogy ne keverjem a piát ezekkel a gyógyszerekkel, mert megölhet. Akkoriban nem akartam meghalni, de a beszélgetés öngyilkossági gondolatot ébresztett.

Írtam egy búcsúlevelet és kiráztam 5 adagnyi nyugtatót. Összekevertem az italokat a nyugtatóval és tósztot mondtam a feleségem elhagyott székének. “Itt van a semmi, legyen semmivé.” A tabletták könnyen lecsúsztak és éreztem, hogy a pia melege átjárt.”Úton vagyok” gondoltam és nem volt visszafordulás!!

A második italommal bevettem az összes nyugtatót és az ujjbegyeim és lábujjaim elkezdtek bizseregni. “Nos, talán a gyógyszerek nem fognak működni” mondtam magamnak. Nem ittasnak, inkább csak kicsit tompának és szédelgőnek éreztem magam. Volt egy unszoló félelmem, hogy meg fogják állítani a kísérletem, mint minden mást eddig, ami fontos volt nekem, így lenyeltem még egy maroknyi altatót. A kezem még mindig biztos volt, amikor kitöltöttem a whiskey-m maradékát. Mit tehetek, mit fogok tenni, ha ez nem működik? Égető érzés keletkezett a gyomromban.

Az alkoholizmusom olyan erős lett, hogy néhány ital a vacsorához, egy szíverősítő hazafele és kétötöd vodka vagy whiskey lefekvés előtt alig volt elég ahhoz, hogy a fájdalmam és frusztrációm enyomja. Nem akarok másnaposságra vagy arra ébredni, hogy a gondjaim tovább rágnak. Nem akarok egyáltalán felébredni. Minden italt és gyógyszert lenyeltem és elkezdtem látni egy sötét felhő szerű alakzatot felém jönni. A konyhám plafonján jött keresztül és teljesen elborított.

Úgy éreztem, hogy nagyon gyorsan mozgok ezen az alagúton keresztül. Láttam egy fényt az alagút végén és azon tűnődtem, hogy oda megyek-e. Nem tudom, hogy élő vagy halott voltam-e ezen a ponton, de emlékszem, hogy visszanéztem és láttam magamat eszméletlenül a konyha padlóján feküdni, teljesen függetlenül a másik részemtől, ami valami fele haladt. “Ez lenne a halál?” töprengtem. “Nem!” jött a válasz valahonnan.

Megdöbbentett, hogy látok egy elképesztően gyönyörű lényt, szeretetet, nagy odaadást és kedvességet sugározni. Csodálatos fényes fehér fényből állt a lény, ezüst fonalakkal amik a közepéből áradtak. Haboztam, hogy mondjak-e valamit, de ekkor rájöttem, hogy ez az elképesztő fénylény olvassa a gondolataim. “Nem!” ismételte meg. “Ez nem az, amilyen a halál. Gyere, megmutatom neked.” Emlékszem, hogy egy gödörszerűség fölé lebegtem vele, amiben egy nagyon elkeserítő táj volt, szépség és élet nélkül, amiben emberek voltak lehajtott fejjel és összeesett, depressziós megadó testtartással. Lehajtott fejjel nézték a lábuk és kóboroltak céltalanul egymásnak ütközve néha, majd tovább mozogva. Elrémítő gondola volt, hogy engem is letaszítanak ezen elveszett lelkek közé, de a hang megértette a rettenetem és megnyugtatott a következő szavakkal:” Ez a Pokol a saját kreálmányod. Majd ismét vissza kellene térned a Földre és egy új életben megtapasztalni ugyanazon nehézségeket, amivel ebben az életedben találkoztál. Addig ezekkel az elveszett és összezavarodott lelkekkel lennél. Az öngyilkosság nem megoldás.”

Lejátszódott előttem panorámában az életem. Az utolsó 5 évben, amit átjárt az alkoholizmus, voltak a legfájdalmasabb dolgok, a legfájdalmassabb emlékek, amit valaha el tudok képzelni. Láttam egy filmet arról, hogy az alkohol mit okozott a fiatal gyermekeim életében, és a hatását amit a jövőjükben okozna. Láttam a gyermekeim szomorúságát, amit az én és a családjuk elvesztése okozna. Megmutatták, hogy az anyjuk nem gondoskodna jól róluk és végül nevelőotthonba kerülnének. Arról is kaptam egy előzetest, hogy az alkoholizmusom hogyan befolyásolná a gyerekeim életet, ha tovább folytatnám az ivást az eddigi szokásom szerint és együtt maradnék a családommal. Láttam, hogy mindhárom gyerekem, két fiú és egy lány, követné a szörnyű példámat és végül mindegyik az üveget választaná menekülésül a mindennapi problémák és feszültségek elől, egészen addig amíg mindegyik alkoholistává válna. A drága kislányom látványa, hogy felnő és összeházasodik egy alkoholistával, aki végül verni fogja és vérfertőző kapcsolatba kényszeríti a négy lányukkal több volt, mint amit elbírtam viselni. Olyan volt mint egy arculcsapás. Egy hatalmas visszarántás a valóságba.

Láttam, hogy ha összeszedem magam és elkezdek felelős apaként és példaképként viselkedni, akkor mindhárom gyermekem boldogan és eredményesen fog felnőni. Ez nem jelenti, hogy gondtalan lenne a mindennapi élet, de lenne esélyük a saját útjukat járni, függetlenül bármiféle függőségtől. Láttam, hogy a legidősebb fiam hogyan lesz fontos és befolyásos személy idővel, ha velük vagyok és valódi apaként viselkedem. Láttam ennek a jövőnek egy másik változatát, ha részeges, gyenge apaként vagyok velük, akkor végül a drogokhoz fordul és börtönben végzi a bűnök miatt, amikkel pénzt akar szerezni kábítószerekre. Elborzasztó volt ezt látni és ott és akkor eldöntöttem, hogy ez nem az amit a gyermekeimnek vagy magamnak akartam. Megmutatták, hogy ha tovább folytatom reménytelen, szánalmas részegként, akkor nem menekülhetek. Újraélni a megrázkódtatásokat és a gondokat egészen az öngyilkosságomig, és a gondolat, hogy mindezekkel újra szembe kéne néznem egy másik életben, sokkal rémisztőbbnek tűnt, mint amit valaha bevallottam maganak. Sírtam.

A fénylény úgy tűnt, hogy megérti, hogy átjárt a bűntudat, odaadás és szeretet érzése. Szigorú hangon mondta, de úgy mint ahogy az apa beszél a fiához, “Nem azt kezdesz az életeddel amit akarsz. Te hoztad létre magad, adtál életet magadnak? Nem. Így a halált sem választhatod.” Nem tudtam megszólalni, nem tudtam gondolkozni, még jobban sírtam. Ez a hang jelenlét, amit hozzám küldtek a Szentlélek, gondoltam. A hang most puhábban folytatta, “Nem végeztem veled, a munkád még nem ért véget, menj vissza és tedd amire születtél.”

Az első dolog amit láttam amikor felébredtem, a megkönnyebbülés volt a lányom arcán. Nancy felébredt az éjjel és hiábavalóan küzdött azért, hogy az élet szikráját megtartsa bennem. “Ó apa” mondta,” Féltem, hogy elvesztettünk téged. Olyan hideg voltál és nem éreztem a szívverésedet sem.”

A konyhában a feleségem reggelit készített. “Gyertek és szedjetek gyerekek”, kiáltotta,” és te is kaphatsz, ha képes vagy részegen idetántorogni az asztalhoz” adta hozzá szarkasztikussan. Teljesen kimerültnek és nagyon éhesnek éreztem magam, de egyáltalán nem másnaposnak. Valamilyen furcsa oknál fogva nem éreztem azt a bélcsavaró fájdalamat, amit az előző éjjel éreztem akkora gyógyszertúladagolás után. A legjobb az egészben, hogy még mindig éreztem a belső szeretetet, békét és törődést, ami az előző éjjelről maradt.

Kellemes lenne azt mondani, hogy az élet azóta tökéletes lett, de az hazugság lenne. A különválás és a válóper szívettépő volt, habár megtartottam a gyerekeket. Akartam a gyerekeket és ők is akartak engem és a feleségem barátja nem akarta őket.

Befejeztem a könyvelői munkám és tanár lettem egy helyi főiskolában és elég kemény volt.

Minden megtakarításom és nyugdíjbiztosításom elment a számlákra és a családom fenntartására a hosszú munkakeresés hónapjai alatt. A tartalékaim felélése és új szakma elsajátítása egyszerre jelentett kihívást és volt ijesztő. De a béke és a biztonság, amit először a Pokol üregének szélén állva éreztem sosem hagyott el és sosem hagyta, hogy elveszítsem a megújult hitemet és bizalmamat. Néhány barátom nem érti miért nem érzek keserűséget; a legjobb választ a Zsoltárok 23:4 adja: “Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.”

Az élményem óta nem félek a haláltól, sokkal nyitottabb vagyok a spiritualitásra és nagyon komolyan veszem a gyerekeim felnevelését. Velük vagyok amikor szükségük van rám és büszkén jelenthetem, hogy az életük sokkal jobban zajlik mióta azzá az apává váltam, akinek mindig is kellett volna lennem és találkoztam és összeházasodtam egy csodálatos nővel, aki belül gyönyörű, és aki erőt bátorságot ad az élet kihívásainak és nehézségeinek legyőzésére. Sosem felejtem el azt ami velem történt a Pokol szélén és a leckét amit tanított.

A negatív Halálközeli Élmény, nem negatív ha jó sül ki belőle. Most lelkészi tanácsadó vagyok és mellékesen könyvelek kisebb vállalkozásoknak. A gyerekeim már önállóak és boldog, szorgalmas és eredményes életük van. Békét érzek.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.