Tee HKÉ


Írd le az Élményed:

Körülmények:

Nagyjából 19 éves voltam. New York-ban jártam főiskolára. Egészen kiegyensúlyozott életet éltem. Csak egy boldog városi tinédzser voltam. Egy kicsit naív voltam a koromhoz képest a neveltetésem miatt. Sok kultúrális programra jártam és utazgattam. A családom Osztrák-Magyar volt, felső középosztálybeli, nem kifejezetten vallásos, de magas morálal rendelkező család. Én első generációs vagyok és amerikainak neveltek fel amennyire csak a körülmények engedték.

Hideg téli éjjel volt. Egy Felső East Side apartmanban voltam melegedő partin néhány baráttal. Kezdett későre fordulni és nagyjából -7 fokos dermesztő szél fújt. Elvesztettem az időérzékem és próbáltam kitalálni mi lenne a legjobb mód, hogy hazajussak a belvárosi apartmanomba olcsón, mivel főiskolai hallgatóként anyagi nehézségeim voltak. Próbáltam magam boldogulni amennyire csak tudtam, a családom anyagi segítsége nélkül. Túl késő volt a tömegközlekedéshez és a taxi túl drága volt. Egy barátom barátjának volt egy VW bogara. Ő nagyjából 4-5 tömbre lakott tőlem és megkérdezte hogy elvigyen-e a belvárosba. Igent mondtam!

Mikor készen álltunk az indulásra, észrevettem hogy hét ember megy ezzel a kis kocsival. A tinédzser ítélőképesség szerint ez rendben volt. Aránylag rövid út volt. Három ember ült hátra és egy lány végigfeküdt rajtuk. Én előre ültem, a botváltó felett tartottam magam a sofőr és egy barátom között. A sofőr úgy döntött hogy a 11. sugárutat választja a belváros fele. A 11. sugárút olyan mint a Park sugárút; két irányú út, középen sávelválasztóval, ami keresztül megy Hell’s Kitchenen. Minden rendben lévőnek tűnt, a sofőr nagyjából 30-al ment, hogy zöldhulláma legyen.

Az Élmény:

Az utolsó utcajelző amire emlékszem az 52-es vagy 53-as volt. Amint megközelítettük a következő kereszteződést, láttam egy nagy fekete autót ami nagyon gyorsan jött a 11. út felé, minden valószínűség szerint az 51-es utcából. Észrevettem, hogy az egyirányú utcában rossz irányba halad. A sofőr fele fordítottam a fejem hogy figyelmeztessem a helyzetről és tiszta rémületet láttam az arcán. Ma is látom az arcát ha becsukom a szemem. Már tudta, hogy nem tudjuk elkerülni ezt a gyorsan közeledő autót. Tudtam hogy ütközni fogunk, és visszafordultam hogy lássam. Nem volt jobb mód, hogy biztonságba helyezzem magam és idő sem volt. Hallottam az ütközés hangját, a ropogó fém hangját és a törő üveg hangjából egy részt, majd minden semmi lett.

A semmit nehéz leírni. Semmilyen kimenő vagy bejövő érzékelés. Nem tudom mi másnak hívhatnám mint feketeségnek vagy semminek. Olyan volt mintha altatásba kerülnék, de ez azonnal történt és nem fokozatosan. Mintha fekete festék folyt volna le az ablaküvegen nagyon gyorsan. Nem volt időérzékem, sem semmilyen térérzékelésem semmi vagy senki irányába. Nem volt sem okom sem képességem a gondolkodásra. Egyszerűen … semmi volt. Nem én voltam, vagy más vagy egy helyszín vagy bármi. Nehéz elmagyarázni.

Nem tudom meddig tartott ez az érzés. Nem volt időhez köthető. Aztán valami elkezdett történni velem. Úgy éreztem mintha lemerülnék valamibe, amit “nehéz fekete víznek” fogok hívni és úgy éreztem hogy megfulladok és a lélegzet kiszorult a mellkasomból és nem tudtam lélegezni.

Valahogy tudtam, hogy ez a halállal van kapcsolatban. A “nehéz fekete víz” valójában nem volt fekete. Olyan színű volt, ami nem létezik. Sötét és furcsa volt. Nem láttam sem korábban sem az élményem óta.

Ekkor már képes voltam gondolkozni és éreztem hogy erős pánik borít el. Valahogy ösztönszerűen tudtam, hogy ha nem kezdek gyorsan “felfele úszni” és a fejem kidugni ebből a “nehéz fekete vízből”, akkor biztosan belefulladok és örökre így maradok. Úgy éreztem, hogy nagyon méllyen vagyok ebben az akármilyen vízszerű folyadékban. Meg voltam rémülve hogy ebben az állapotban vagy helyen maradok örökre, ha nem próbálom meg kijuttatni magam. Így elkezdtem használni a teljes elmém és erőm, hogy “felússzak” a levegőig amilyen gyorsan csak tudok. Nagyon fárasztó küzdelem volt és úgy éreztem, hogy nagyon hosszú ideig úsztam és sehova se jutottam. Nem éreztem úgy hogy valaha is meg tudnám nyerni ezt a szabadságért folyó harcot. Nem adtam fel és folytattam az úszást, ösztönösen abba az irányba, amiről úgy gondoltam hogy “felfele”. Sosem jutott eszembe vagy gondolkoztam el azon hogy ez az irány rossz lenne. Nem tudom honnan tudtam, hogy melyik volt a felfele irány.

Ezután hirtelen elkezdtem hangokat hallani körülöttem. Olyan volt mintha valaki bekapcsolta volna a hallásom. Más érzékem nem volt. Csak hangokat hallottam. Semmi látvány, nem éreztem érintést, hőmérsékletet vagy fájdalmat. Tisztán emlékszem arra, hogy mit mondtak ezek a hangok. Például emlkészem ezekre, “Szabad arról az oldalról? Igyekezz, fel fog robbanni, szedd ki őt MOST!!! Erősen ég” erős pánik, a barátom sikoltó hangja, de nem volt értelme és úgy hallatszott mintha sok férfi ordítana egymásnak parancsokat. Ijesztő zűrzavar. A semminél jobb volt. Kis megkönnyebbülést éreztem, de láttam a fekete vizet a talpam alatt, mintha a levegőbe emeltek volna és onnan figyeltem a tébolyt és aztán ez elhalkult, mint egy háttérzene. Valamiért láttam a csupasz lábam lógni magam alatt a levegőben, magasan a víz felett ekkor már. Láttam egy fehér éjjeli köntös alját pont a lábam felett. Folyamatosan néztem lefele, de a rémisztő rész úgy tűnt, hogy már véget ért, amennyire én láttam a kapcsolatom a fekete vízzel. Láttam, de nem a szemeimmel. Egy másfajta élmény, amit nem tudok megfogalmazni. Mint egy álom, de nem pontosan.

A dolgok valahogy kiugrottak az időből és a térből ezen a ponton. Nem vagyok biztos abban, ami történt, de hallottam hogy egy férfi azt mondja, “összeomlik…” és én ismét “kimentem”.

Belefúródtam a semmibe ami a fekete víz előtt történt másodszor is. Nem “láttam” vagy hallottam semmit. A víz nem tért vissza szerencsére. Az idő ismét eltűnt. Azt hiszem csak sokkal később jöttem rá, hogy rólam beszéltek. Érdekes volt hallgatni. Nem volt véleményem vagy érzelmeim arról ami körülöttem történt.

A hallásom másodszor is visszatért és hallottam amit mondtak. Tudtam hogy már kiszabadítottak a kocsiból és máshol voltam. Hallottam a barátnőm. Úgy tűnt, hogy ekkortól már közel volt. Sokat beszélgettek és sok kérdés merült fel, hogy kit értesítsenek a “hozzátartozói” közül.

Hallottam egy férfihangot, “Ő aranyos, mi a baj vele? Már halott? A személy összefüggéstelenül hangzott, így nem voltam biztos benne, hogy mit beszélnek és azt sem tudtam hogy kiről beszélnek, de nem is érdekelt. Hallottam a hangokat a mentőben és az orvosi beszédet és a barátnőm kiabálta, hogy “ az anyja bíró és mindenkit be fog perelni”. Ebből a mondtaból jöttem rá, hogy rólam beszélnek és emiatt fogott el a pánik. Próbáltam beszélni/kiáltani, mozogni… bármit amivel jelzem, hogy hallom őket és itt vagyok. Semmit sem tudtam, csak figyelni. Félni kezdtem az élve eltemetéstől és utána visszamentem a semmibe.

Az utolsó dolog amire abból az estéből emlékszem, hogy felébredtem valahol, ami egy hatalmas fehér szobának tűnt. Egy nagy NYC rendőr állt felettem és azt ismételgette, hogy “Elképesztően szerencsés gyerek vagy…” Láttam egy jóképű magam korabeli fiút és láttam valakit a mellettem levő asztalon feküdni kényszerzubbonyban. Hónapokig nem emlékeztem semmire, amikor is elmondták hogy mi történt velem.

Balesetünk volt. Halottnak nyilvánítottak de újraélesztettek. A barátnőm szegcsontja eltört. A többi utas komolyabb sérülés nélkül megúszta. Mondták, hogy mivel olyan szorosan ültünk a kocsiban, ez minimalizálta a sérüléseket. A férfi a fekete autóban 88 km/h-val ment és fékezés nélkül kapta oldalba az autónk. Részben kirepültem a kocsiból a szélvédőn keresztül és félúton beszorultam. A karom félbe törte a kormánykereket és engem beburkolt a szétroncsolódott autó.

A mentésben dolgozóknak küzdelmes volt engem kiszabadítani az autóból. A kocsi átrepült a sávelválasztón, átcsúszott az északra menő sávokon és eltalált egy villanyoszlopot. Szirkázó vezetékek voltak a kocsi körül. A benzin folyt mindkét autóból. A hangok amiket hallottam valódi emberek voltak, akik megpróbáltak kiszabadítani engem mielőtt felrobban vagy begyullad a kocsi.

Kiszabadítottak a roncsokból és egy a baleset helyszíne előtti szomszédos bárba vittek, majd egy asztalra fektettek, várva hogy a mentők megérkezzenek. Volt egy részeg férfi, aki megkérdezte hogy meghaltam-e. A mentő kórházba vitt és az úton megállt a szívem. A barátnőm kiabált a beperlésről és velem utazott a mentőben.

Senki sem emlékszik a NYC rendőrre és a kényszerzubbonyos férfira. A jóképű fiú az akkori barátom volt. Korábban nem ismertem fel. Valójában azt sem tudtam, hogy én ki vagyok hosszú ideig. Most sem vagyok biztos benne, hogy ő ott volt velem akkor vagy valamennyivel később. Tudtam hogy élek és biztonságban vagyok.

Amit az Élmény jelentett nekem az Én Életemben

Nehéz megválaszolni. Különböző dolgokat jelentett az életem különböző részeiben. 19 éves voltam. Most 38 vagyok. Nem tudom, hogy az élettapasztalatom hogyan változtatta meg ahogy az élményemre tekintek. Nehéz megmondani. Azt tudom, hogy 19 évesen azt hittem halhatatlan vagyok. A baleset után már tudtam, hogy senki sem halhatatlan úgy ahogy a fiatalok hiszik. Számos fóbiám volt, különösen a mozgó járművekkel kapcsolatban amit nem irányítok, mint a repülők vagy buszok.

Még mindig félek a magasságtól és a repüléstől. Amikor elfáradok, akkor autó paranoiám lesz, ahogy én hívom. Bármilyen autó, ami gyorsan közelít jobbról halálra rémít utasként és sofőrként is. Túlkompenzálok és ez veszéllyes lehet amikor fáradt vagyok és így már nem vezetek ilyen állapotban.

Amikor elsőre tudatosult az élmény hatása azt hittem, hogy minden amit Istenről tanultunk hibás és a tudósoknak van igaza. Meghalunk és aztán nincs élet. Emelett tartottam ki sziládan sok évig és úgy éltem hogy az idő értékes árucikk. Mindent meg akartam tapasztalni és semmit sem kihagyni, mivel azt hittem ez minden amink van. Már sokkal óvatosabb vagyok az élettel kapcsolatban.

Ahogy öregszem, hinni akarom hogy van élet a halál után és sok vallást megvizsgáltam a válaszért. Nem elsősorban magam miatt, hanem a gyermekemért. Nem akarom hogy semmi legyen. Ő valami más! Összezavar, hogy hogy lehet egy ilyen csodás, fényes lélek az egyik percben itt aztán már nincs itt. Ez a legfőbb problémám. Nem akartam gyerekeket mielőtt meg tudom válaszolni ezt a kérdést, de a dolgok történnek az életben anélkül, hogy irányítani tudnánk.

Egy részem még mindig azt hiszi, hogy mi egy kémialabor részei vagyunk amit Földnek hívnak. Élünk és meghalunk. Én nem szeretném, hogy ez igaz legyen, de nincs választásom. Várnom kell, hogy meglássam mi történik amikor végleg elmegyek.

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.