[Tim HKÉ


Írd le az Élményed:

Az első Halálközeli Élményem

Emlékszem arra az időre amikor még nagyjából két és fél éves voltam (1974-1975, valahol Texasban), ekkor történt az első halál élményem. Késő volt, de még nem annyira hogy ágyba bújjak. Anyám egyik férfi barátja nálunk volt, beszélgettek az étkezőben. Apám a munkahelyén volt (mint általában). Mi gyerekek mindannyian a nappaliban tévéztünk. Anyám ránk parancsolt, hogy maradjunk ott, és ne zavarjuk őt semmiért, vagy különben. Bárhogy is, ahogy néztük a TV-t, egy hirdetés jött, ami azt mondta, hogy a következő műsor színes lesz (emlékeztetlek, hogy 1975 volt). Az egyetlen színes televízió amink volt, anyám hálószobájában volt. Néhány percel később, miután a bátyáim rábeszélték a nővéreim, hogy kérdezzék meg anyát, az egyik idősebb nővérem bement az étkezőbe megkérdezni.

Emlékszem kiabálásra, üvegtörésre és utána sírásra. Néhány perccel később anyám kijött és azt mondta, hogy nézhetjük, de csak ha nem hagyjuk el a hálót és ha annyira csendben maradunk, hogy észre se veszi hogy ott vagyunk. A nővérem, aki még mindig sírt, fájdalmasan fogta a bal kezét. Ezután anyám fenyegetőzött néhány percig. Utána átterelt minket a hálószobájába és leültetett mindannyiunkat a padlóra. Az ágya érinthetetlen volt, senki sem mászhatott rá, rá sem ülhetett. Bekacsolta a TV-t, a megfelelő adóra kapcsolt és utána annyira lehalkította, hogy a hangos részeket épphogy hallani lehetett. Ezután ismét megfenyegetett minket, hogy mennyire meg fog büntetni, ha hozzányúlunk a hangerőhöz. Ahogy elment, lekapcsolt minden fényt, kivéve egyet (ami egy sarokban levő lámpa volt), és végig kitárva hagyta az ajtókat. Ezután visszament a vendégéhez.

Mindnyájan izgatottan néztük, ahogy a film elkezdődöt a színes pávával, nagyon szépen nézett ki. Néhány perccel a kezdés után meguntam és játszani akartam menni. Tudva, hogy nem hagyhatom el a hálószobát, úgy döntöttem, hogy az ágyon fogok játszani. Felmásztam rá és elkezdtem ugrálni fel és le. Nagyon szórakoztató volt. Egy nővérem szigorúan suttogva rámszólt, hogy hagyjam abba az ugrálást és másszak le az ágyról. Persze én nem akartam abbahagyni, így nem törődtem vele és folytattam az ugrálást. A négy nővérem közül a legfiatalabb, Donda, úgy döntött hogy leállít azzal hogy meglök. Jól csinálta, mivel amúgy biztonságosan az ágyra estem volna. De mivel én nem akartam abbahagyni, és elesni sem akartam, kicsavartam a testem, hogy megállítsam az esést. Miközben ezt tettem, a lábaim beakadtak a szoros takarókba és így kilendültem az ágy hátsó része fele. Itt kezdtek a dolgok furcsa fordulatot venni.

Ahogy elkezdtem esni, az idő extrém mértékben lelassult. Minden nagyon lassan mozgott, szép volt. Ezután ketté osztódott a látásom, mivel már két nézőpontból láttam egyszerre mindent. Az egyik nézőpont természetesen a szemem volt. A másik nézőpont azonban nagyjából 10 méterrel fentebb volt, egyenesen rám nézve. Olyan volt, mintha a ház fölött lettem volna és a ház teteje egyszerűen nem volt ott. Láttam minden szobát és mindenkit a házban.

Ahogy néztem ebből az új nézőpontból, láttam hogy még mindig esem lefele az ágy oldalánál. A saját szememből láttam, hogy egy sarokban levő fa asztal felé essem az ágy vége mellé. Az asztalon láttam néhány dolgot, egy felkapcsolt lámpát, egy ébresztőórát, pár könyvet, néhány fa alátétet és egy kék csavart poharat, majdnem teljesen tele teával, ami az asztal sarkán állt. Még mindig esve láttam, hogy az üvegre fogok esni. Látva, hogy semmit sem tudok tenni, néztem tovább. Láttam, hogy a pohárban volt néhány jégkocka is, és már majdnem teljesen elolvadtak. A pohár nagyjából kétharmadig volt tele, és erősen párás volt az oldala. Tovább esve láttam, hogy az arcom fogja eltalálni a poharat. Ahogy a pohár pereme hozzáért a bőrömhöz, belenéztem és láttam a zavartalan folyadékot élesen széttörni és a belerobbanni a szemeimbe ahogy az arcom beleütközött. A felső nézőpontomból láttam, hogy a testem tovább esik, ahogy a fejem összetörte a poharat és utána belecsapódott a fa asztal sarkába, azután a földre, ahogy a testem súlya követte.

Eztán hallottam egy nagyon hangos ijesztő sikolyt, ahogy a nővérem (Donda) sikoltott rémületében. Láttam ahogy mindenki felugrik és sikolt vele, ahogy látták a testemet a padlón feküdni, annyira erősen vérezve, hogy el sem hinnéd. Láttam anyámat a másik szobában feldühödni, gyorsan végigcsörtetett a folyosón be a hálóba. Ahogy belépett a szobába, rámnézett és azonnal átváltott nagyon mérgesből teljes rémületbe. Odafutott hozzám, felvett a karjaiba, kiáltott valakinek, hogy oltsa fel a fürdő lámpáját (a hálójának volt saját fördőszobája), és utána bevitt oda. Leült a komódra velem az ölében. Fogott pár törölközőt és elkezdte letörölni a vér egy részét, próbálta gyorsabban felitatni, mint ahogy kijött, hogy lássa mennyire rossz a helyzet. Ahogy mindenki a fürdőszoba ajtajában állt, Donda keresztülpréselte magát, fogva egy nagy sebkötözőt és sírva kérdezte, “Mama, Mama ez segít? Mama, ettől jobban lesz?”

Anya folytatta a vér letörlését az arcomról, sikerült kitisztítani a szemeim. Rajtuk keresztül nézve láttam a tükörben a képemet. A bőröm halványszürke volt és a vér nagyon piros és sötét volt. Láttam a homlokom is a tükörben, a bőr fel volt szakadva, még a csont fehérje is látszott. Úgy nézett ki, hogy még a csont egy része is betört és hiányzott. Ekkorra a vér folyása lelassult és anyám le tudta törölni a nagyrészét és így nagyon jól látott. Ezután válaszolt Dondának halk, szomorú, sírós hangon, “Nem édesem, attól tartok, hogy nem.” Mindenki elkezdett sírni, még anya is, ahogy lassan ringatott a karjaiban.

Ezután a látásom teljesen madár nézetre váltott. Csak néztem. Elégedett és boldog voltam, mintha valami színdarabban lettem volna és pontosan úgy szerepeltem, ahogy nekem kellett. Ekkor viszont úgy éreztem, hogy nem egyedül nézem, mivel úgy éreztem hogy emberek tízezrei figyelnek. Hátborzongató volt. Kíváncsi voltam, hogy ki néz engem, ezért hátrafordultam. Meglepetésemre semmit nem láttam, szó szerint. Nem láttam semmit. Nem voltak csillagogk, felhők, ég, még levegő sem, egyszerűen egy elképesztően nagy és hatalmas üres semmi volt. Ezután elkezdtem belezuhanni irányíthatatlanul és nagyon gyorsan.

Néhány másodperc múlva csiklandozást éreztem, hasonlót ahhoz az érzéshez mintha nagyon finom hideg vízpermettel fújnának le, miközben napozom egy nagyon forró napon. Valójában egész kellemes volt, habár csak pár másodpercig tartott.

Tovább zuhanva érdekelni kezdett a testem, így lenéztem, hogy lássam. Nem láttam testet, legalábbis nem hús-vér testet. Ehelyett a testem kékes zöld színű fényaura volt – inkább zöld mint kék. Habár fény volt, de nem volt forrása, egyszerűen egy fénysugárzás volt. Nagyon ismerősnek tűnt, mivel emlékeztem rá, hogy ez a normális ezért nem törődtem ezzel tovább.

Pár másodpercel később a zuhanás közben minden annyira tiszta lett, hogy mérföldekre elláttam, annak ellenére, hogy nem volt semmi látnivaló. Úgy tűnt, mintha korábban ködön keresztül zuhantam volna, csak nem vettem észre, és most kiértem belőle. Lélegzetelállító volt a hatalmas üresség látványa.

Néhány perccel később megláttam előttem a távolban egy nagyon vékony vonalat, ami szemmagasságban nyúlt kifele horizontálisan. Egyenesen arra zuhantam. Néztem ahogy mindkét irányba kinyúlik a végtelen távolba. Úgy nőtt, ahogy közeledtem felé, lassan vertikálisan is megnyúlva, egyre magasabb és magasabb lett minden másodperccel. Egyre fényesebb is lett, ahogy közeledtem felé. Tiszta fehér volt. Majdnem fájt ránézni. Zuhanva nagyon közel értem hozzá, és elektromosság hangját kezdtem hallani, ahogy zümmögni kezdett. Úgy hangzott, mintha milliónyi sáska ciripelne az idegesítő váltakozó hangjukkal. Néhány másodperc múlva, amikor már nagyon közel értem, a hang fülsiketítő volt. Nagyon borzalmas és nagyon hangos volt. Nézve ezt a nagy fehér fényfalat, csak azon tudtam gondolkozni, hogy mi lesz ha beleütközöm. A fény annyira sűrű és erős volt, hogy a fal szilárdnak tűnt és az ereszkedésem nem lassult. Ugyanolyan gyorsan zuhantam mint korábban. De amint beleütköztem a falba, a fény egyszerűen kikapcsolt és a hang azonnal megszűnt, mivel a fal olyan vékony volt, mint a fény maga. Tovább zuhantam. Néhány perccel később egy másik fényfalon zuhantam keresztül, majd egy újabbon. Nyolcon zuhantam keresztül.

Mikor az utolsón is keresztülestem, felhőknek látszó dolgok közé kerültem. Az egyetlen fény amit láttam az a saját testem aurája volt. Ahogy beleestem ezekbe a felhőkbe, a fényem lekorlátozódott és csak az engem körülvevő köd szerű felhőket láttam. Pár másodperccel később keresztülestem a felhőkön és beértem egy alagútba. Nagyjából a az átmérőjének a negyedéig estem, majd megállt a zuhanás. Egyszerűen ott lebegtem ebben a hihetetlenül hatalmas alagútban.

Körbenézve láttam, hogy egy arany fénycsóva jött az alagút egyik végéből ami megvilágított dolgokat, felfedve a széleket. Nézve az alagút falait az arany fénycsóva fényében, láttam hogy felhőkből van, buborékos, gyapotlabda szerű felhőkből.

Az alagút fény forrásával ellentétes oldalát nézve lefele láttam, hogy az alagút és minden más is benne egyszerűen elhalványul a sötétségbe. Azt a végét nézve, ahonnan a fény jött láttam, hogy az alagút valóban nagyon hosszú, mivel ebből a pontból nem láttam a végét. Körbenézve az alagút belsejében észrevettem, hogy vannak benne dolgok.

Ezek a dolgok különböző méretű elektromos tűzgolyók voltak. Nagyszerűek voltak és a színeik szinte éltek. A színeikhez legjobban hasonlító dolog, amit láttam az volt, amikor különböző gázokkal teli csöveken keresztül vezettünk elektromos ívet és még az is nagyon távolt volt ezektől. Minden tűzgolyó a saját színeiben égett, és mindegyik különböző méretű volt. Nézve ezeket a tűzgömböket, észrevettem egy nagyon vékony tompa, homokarany színü szálat, ami hozzá volt kapcsolva az egyikhez és a másik vége egy másik tűzgömbhöz, és így tovább. Úgy tűnt, hogy mindegyik tűzgömb össze van kapcsolva egy másikkal. Nézve ezeket a szálakat úgy tűnt, mintha mozognának. Jobban meg akartam nézni, így teleszkóp szerűen ráközelítettem a látásom (ami szintén egy természetes képességnek tűnt).

Ahogy ráközekítettem láttam, hogy a szál valójában emberek sora, és ezek az emberek mozogtak. Természetesen nem húsból voltak, de volt testük, homokarany színű tompa fény. Észrevettem, hogy az egyik tűzgömbből kijönnek és bementek egy másikba. Azt is észrevettem, hogy nagyobb lelkek álltak egy helyben az útjuk mellett. Úgy tűnt, mintha irányították volna az embereket, hogy hova kellenne menniük (te ide menj, te oda menj, te amoda menj, stb…). Feltűnt hogy néhányan amint kijönnek, egyből visszafordulnak és egyenesen visszamennek oda ahonnan jöttek. Az is feltűnt, hogy általánosságban mindenki az alagút vége felé mozgott, ahonnan a fény jött.

Ezután ismét az alagút falaira néztem. Érdekelt, ezért közelebb mozogtam. Ahogy közeledtem az alagút felhő falai felé, úgy éreztem magam egyre rosszabbul és nyugtalanabbul. Amikor már nem tudtam tovább elviselni, gyorsan visszavonultam az alagút közepe felé. Ahogy mentem vissza az alagút közepe fele, egyre jobban, kényelmesebben, biztonságosabban és szeretve éreztem magamat, ami megnyugtatott. Megnyugodva lebegtem vissza arra a pontra, ahol eredetileg is voltam. Ezután elnéztem az alagút vége felé, ahonnan a fény jött. Emlékszem, hogy meleg és vígasztaló érzés volt. Ez természetesen kiváncsivá tett, így ráközelítettem.

Ahogy ráközelítettem, alig tudtam elhinni, hogy valójában mennyire hosszú is ez az alagút. Hatalmas volt. És a tűzgolyók mennyisége, ami benne volt, istenem, el se tudtam kezdeni a számolást. Milliónyi volt legalább. Ahogy közelítettem, néztem ezeket a tűzlabdákat és rájöttem, hogy ezek életek (életek úgy, ahogy ‘mindenki élete a földön jelenleg egy élet’, és nem úgy mint egy ‘különálló életforma’). Minden tűzgömb egy teljesen különböző és elképzelhetetlen valóságot reprezentált. Mindegyik egyedi volt; mindegyik nagyban különbözött a másiktól. Később rájöttem, hogy ezek valójában az élet birodalmai. Minden tűzgömb az élet egy másik birodalma volt, amik saját egyedi valósággal bírtak. Észrevettem, hogy az alagút vége felé egyre feltűnőbbé és erősebbé válnak a lelkek az ottani birodalmakban, mivel sokat éltek és tapasztaltak. Arra is rájöttem, hogy a halála nem az élet része, hanem inkább az élet egy kis része a halálnak. Azóta rájöttem arra is, hogy sok embernek van félrevezetett és homályos hite a halálról ami azt hiszem érthető, hiszen nem sok ember tudja, hogy valójában mi van a halálban és miről is szól a halál. Csak az életet ismerik, mivel semmi másról nincs emlékük (ennek is megvan az oka).

Mindenesetre ahogy közelítettem, végül elértem a végét. Az alagút vége kinyílt mint egy üveg szája, mintha egy alagútból kiérnék egy tágasabb végződésbe. Az alagút egy köves téglafalban végződött. A fal téglái aranyból voltak. Középpen láttam két nagyon magas és karcsú ajtót és lépcsők nyúltak be az alagútba. Láttam, hogy az egyik ajtó nyitva volt egy kicsit, amin benézhettem. Nem tudtam tovább közelíteni, de be tudtam nézni.

Benn halványkék ködöt láttam, ami úgy nézett ki mint egy ködös tavaszi reggel. Nagyon békésnek és bőségesnek nézett ki. Észrevettem, hogy a téglák átlátszó aranyból vannak, így átláttam rajtuk. Ennek ellenére nem tudtam a fal mögé nézni. Azt is észrevettem, hogy a fény keresztül ment ezen az átlátszó aranytéglás falon és egy arany árnyalatot adott az alagútnak.

Nézve a lépcsőket láttam, hogy egy az igazán nagy lelkek közül befejezte az összes életét és átmehetett. Ahogy fellebegett az alsó lépcsőre, hús formát öltött és felment a lépcsőkön az ajtóig. Nem lehetne embernek tekinteni, legalábbis nálunk nem. Ahogy ment fel a lépcsőkön, én nagy büszkeséggel és örömmel néztem és őt is büszkeség töltötte el. Valóban nagy dolgot vitt véghez és megérdemelte.

Ebben a pillanatban a figyelmem hirtelen visszaugrott oda, ahol valójában lebegtem, mert észrevettem két nagyobb vezető lelket felém közelíteni. Az egyik nagyon boldognak tűnt, a másik mérgesnek, de érződött (érzelmileg összehangolódtunk), hogy nem miattam mérges. Mögém repültek és elkezdtek tolni. Nem tudtam ellenállni, ahogy egy közeli tűzlabda felé toltak, oda amire korábbról nem emlékeztem. Ahogy beléptem, láttam magam körül csapkodó elektromos szikrákat. Ezek a szikrák sűrűbbek voltak mint én, ami kicsit megijesztett. Amint beljebb lebegtem észrevettem, hogy ennek is vannak lépcsői; habár ezek a lépcsők nem arra voltak, hogy valaki járjon rajtuk. Öregek, repedezettek és porosak voltak.

Amint mélyebbre mentem benne egyedül (a két vezető kinn maradt), minden szurokfekete lett és képek villantak fel előttem. Ezek állóképek voltak és gyorsabban villantak fel, minthogy követni tudtam volna. Olyan volt, mintha valaki egy diavetítőt szupergyorsra állított volna. Azt észrevettem, hogy hétköznapi dolgokat ábrázoltak. Olyan képek voltak, amit a legtöbb ember általában nem vesz észre, mint egy törött faág egy adott út mellett, egy konkrét helyen. Egy másik egy fák között látható hegyek között húzódó völgy volt. Volt egy olyan is, ami egy teáskancsót ábrázolt egy konyhaasztalon. Hasonló dolgok. A második képen amit láttam egy fiatal lány volt. Ő nagyon fiatal és nagyon szép volt. Fekete (vagy nagyon sötét) haja volt. Egy fehér teraszon (vagy erkélyen) állt és nézte a naplementét a város felett ahol élt. Az újszülött gyerekemet tartotta a karjaiban. Nagyon szomorúnak, nagyon magányosnak, és nagyon depressziósnak tűnt, hogy már nem vagyok vele. Olyan érzés volt, mintha újra meghalnék mielőtt egyáltalán tudnám, hogy volt egy gyerekem. Együttéreztem vele. Az utolsó képen egy várat láttam. Aranyból volt, de sötét és élettelen volt. Egyszerűen ott lebegett a semmi, a sötétség közepén. Sajnáltam. Ezután minden elkezdett örvényleni, amitől elszédültem és azonnal erővel visszakerültem a testembe. Emlékszem hogy szomorú voltam, mivel nem akartam visszajönni ide.

Mivel már csak a szemeimen keresztül láttam, láttam egy nagyon erős fényt egy kerek tükör közepén, ami egyenesen az arcomba világított. Félelemmel telve néztem körül, láttam orvosokat fölém hajolni és néhány nővért a háttérben. Mindegyik olyan gyorsan igyekezett és mozgott, mintha pánikban lennének. Egy doktor közvetlenül a fejem mellett állt, a szemeimbe nézett és azt mondta, “Visszatért! Visszatértél! Most már biztonságban vagy, próbálj megnyugodni! Minden rendben lesz. Próbálj megnyugodni.”

Hirtelen minden az agyam által közben rögzített emlék elkezdte elárasztani a tudatom. Emlékszem hogy egy autóban voltam az anyám ölében és valami fickó vezetett. Emlékszem hogy anyám szorította a homlokom erősen az egyik kezével és a másikkal pofozott, miközben sírva kiabálta “Ébredj fel! Ébredj fel!” Emlékszem hogy láttam ahogy áthajtunk egy piros lámpán. Emlékszem hogy a városon kívül voltunk, mert az egyetlen dolog amit láttam egy másik autó hátsó lámpája volt messze előttünk, semmi utcai lámpa, semmi ház. Emlékszem hogy egy hordágyon feküdtem, és valaki lassan tolt végig egy folyosón. Aztán emlékszem az erős fényre a tükör közepén.

Amint a jelenhez értem, a fejem azonnal elkezdtett hihetetlenül fájni, és én szédültem és gyengének éreztem magam, majd elájultam.

Korábban sosem voltam templomban, azt sem tudtam mi az a Biblia, vagy egyáltalán Isten. Ezelőtt azt gondoltam, hogy ha valaki meghal akkor vége; egyszerűen nem létezel utána, mert anyám azt mondta nekem. De ismét, még csak két és fél éves voltam. Később megtudtam, hogy anyám mérges volt Istenre és minden problémájáért és veszteségéért Istent hibáztatta. Így már volt értelme, hogy miért mondta nekem azt amit.

Most 28 éves vagyok, és Huston mellett élek Texasban. 6 évet szolgáltam tengerészgyalogosként és emellett főiskolára valamint kormányzati műszaki iskolákba is jártam (Fejlett elektronika és számítógépek, Radarkezelő, és Hosszú Távú ‘GIS SPY Track-II 3-D Doppler Radar Szerelő Technikus). Jelenleg Kutató és Fejlesztő Labor Technikus vagyok.

Habár ritkán emlékszem az álmaimra, és általában elfelejtem azokat amikre emlékszem egy vagy két órával az ébredés után, mégis gyakran van déjà vu érzésem, nem mintha korábban már megéltem volna ezt, hanem inkább mintha korábban már álmodtam volna erről és gyakran vissza is emlékszem arra az álomra (általában két évvel korábbi mint a déjà vu élmény) a déjà vu élmény idején. Ezen kívül nem tudok más aktív képességemről.

Az élményem elmeséltem a legtöbb családtagomnak (fivéreimnek és nővéreimnek, főleg azért, hogy lássam, hogy elmékeznek-e vagy sem erre) valamint néhány barátomnak itt és ott.

A HKÉ legjobb része azt volt, amikor az alagút közepe fele haladtam vissza; annyira jónak, annyira békésnek és annyira biztonságosnak érződött. A legrosszabb része a HKÉ-nek a testembe való visszatérés volt az orvosok asztalán. Elárulva éreztem magam.

Az én nézőpontom szerint mindegy, hogy milyen vallásban hiszel, ha egyáltalán valamiben. Isten szembében csak gyermekek vagyunk, és mint a gyermekek követhetünk el hibákat, játszhatunk, lázadhatunk, és hitetlenkedhetünk. Amíg hiszel abban amit csinálsz és úgy érzed, hogy az a helyes dolog (mindegy micsoda), addig jóindulattal tekintenek rád.

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.