Örökre megváltozott az életről alkotott elképzelésem


Írd le az Élményed:

1969 Május harmadika

“B” Szakasz, 2. Zászlóalj/ 47' Gyalogság (Gépesített), 9' Gyalogos Hadosztály

A száraz évszak vége fele jártunk, és a szakaszomat éppen kivonták. A küldetésünk egyszerű volt: menjünk végig az úton, mutassuk fel a zászlót és győződjünk meg arról, hogy elsőbségünk van. A két lassan mozgó lánctalpas (páncélozott személyszállítók) előttem már kis porfelhőkké verte fel a kiszáradt földet. Lady a a szakasz kabalája, farok csóválva futott mellettünk. Nem utazott velünk azóta, mióta aknára futott és felrobbant az őt szállító lánctalpas. Lecseréltem a szövetsapkám sisakra, felraktam a drótkeretes napszemüvegem, és kibiztosítottam az 50es kaliberű gépágyút, ahogy áthaladtunk a bázis kapuján és felgyorsítottunk. Lady megállt néhány lábbal a kapun túl és nézett utánnunk.

A 4 lánctalpasunk hamar elérte a monoton de kényelmes 65km/h-t, ami kellemes menetszelet kavart. Az út mindkét oldalán mérföldeken keresztül rizsföld gátak rendszere terült el, ami felosztotta a földet különböző méretű, takaros téglalapokra. A halvány sárga előző szezonból visszamarad növény szárak nem tudták eltakarni a földet a mezőkön.

Hüvelyknyi széles repedések osztották fel a kiszárad termőtalajt járdakő méretű blokkokra. Habár a föld sík volt, a mezők nem nyúltak a végtelenbe, hanem hirtelen véget értek a mindenütt jelenlevő erdővonalba.

Ezek az erdők sűrű, buja zöld Nipa-pálmából álltak és 7-10 méter magasra nyúltak fel. A Mekong folyó deltájában nem menekülhetsz olyan helyre, amit ne venne körbe ez az erdő. Néha néhány mérföld messze van, máskor csak pár száz lábra. Ott nőtt ahol a folyó hordaléka volt, és az - mint egy gyökér rendszer - mindenhol ott volt. “Mi” ellenőriztük a nagyobb városokat és falvakat, az utakat, az eget, a fő vízi utakat és a rizsföldeket. Az erdő “Charlie”-é volt.

Dübörgő dízel motorokkal és mérföld hosszú porfelhővel, a menetoszlop elkezdett megközelíteni egy olyan pontot, ahol a rettegett dzsungel fal összeszorította az utat kétoldalról. Ösztönösen elkezdtem jobban figyelni az erdő vonalát. Egyszer csak, egy nagyon nagy tankelhárító akna robbant fel távirányítással 2.5 méterrel a szép kis fehér s*ggem alatt. Azonnal tudtam, hogy mi történik (mivel három héttel ezelőtt szintén felrobbant a lánctalpasom), és azt gondoltam, “A p*csába, már megint ez van.” Kilőttek felfele mindennel és mindenkivel együtt. Emberek, por, fegyverek, lőszer, sisakok, étel dobozok formáztak egy táguló kúpot magammal a közepében. Útközben felfelé az idő lelassult körülöttem. Hirtelen lelassult mindennek a forgása körülöttem látszólag ellentmondva a perdületmegmaradás törvényének. Lenyűgözött a társaim testének természetellenesen lelassuló forgása és azon gondolkoztam, hogy “Ez már a vég? Mindannyian halottak vagyunk?” A röppályám csúcsán az idő megállt és egy megmagyarázhatatlan nyugalom szállt rám. A tudatom annyival éberebb lett, mint az ébrenlét az álomhoz képest.

Bármi is volt AZ, békés volt és mindenütt jelenévő (időben és térben), mindentudó és magába szívott mindent egy oszthatatlan Egészbe.

Az egész univerzum múltja, jelene és jövője összeomlott egy Központba, amin minden más létezése függöt. Ez az ami nem változik. Ez a “fénye” a Tiszta Tudatosságnak, ami fénybe borít mindent. Ez a végső jelentése a relytéjes Bibliai idézetnek, " A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz." (Máté. 6:22). Ez a hatalmas Semmi - mert mindent magába foglal, ezért Maga nem egy dolog. Így lesz AZ maga a Minden.

Továbbá, egyáltalán nem volt (és nincs is) kétségem AZ valódiságáról, ahogy senki nem kételkedik ébredéskor abba, hogy az ébrenlét “valóság” és az álom “csak álom”. Röviden, Isten Maga vette át a gyeplőm olyan értelemben, hogy “Én” mint önálló személy már nem léteztem – csak Ő létezik, Túláradó örömöt, szeretetet, odaadást és furcsa hirtelen jött déjà vu-t éreztem. Csodálatos módon feltárult előttem a tudás az Igaz Otthonról és az Igazi Önmagamról. Az életem eseményei nyugodtan és megítélés nélkül részeltesen lejátszódtak – nem időrendben, hanem valahogy inkább egyszerre – habár néhány esemény nagyobb hangsúlyt kapott mint a többi.

Ezt követően, “Én” ismét létezhettem (nem volt választás a dologban – ez szimplán megtörtént) és lehetőséget kaptam arra, hogy megtudjak bármit, amit meg akartam tudni azzal együtt, hogy az idő nem játszott szerepet; valóban, a “világ összes ideje” rendelkezésemre állt. Tovább koncentráltam az életem egyik vagy másik részére és rájöttem, hogy nem sok dolog miatt kell szégyenkeznem. Valójában, elég gyengén használtam ki ezen ajándékot, de akkoriban én csak egy naív 22 éves srác voltam a relative fontosság illúziójával.

360 fokos panorámában láttam az utat, az erdő vonalát mindkét oldalon és a szakaszom három másik lánctalpasát (kettőt előttünk, egyet mögöttünk), Az egész közjáték mintha csak a fejemben lett volna, de nem voltam biztos abban, hogy a fejem még csatalkozik-e a testem többi részéhez - habár, a körülményeket tekintve nem igazán tűnt fontosnak számomra, hogy ez vagy az lesz a végeredmény. Más szavakkal, nem érdekelt, hogy az életem véget ér vagy nem a következő néhány másodpercben. Finoman (de egyértelműen) “értesítettek”, hogy túl fogom élni a robbanást komolyabb sérülés nélkül, és még Vietnámot is egy darabban fogom elhagyni. Így, önző módon a figyelmem a szituációra fordítottam és nagyon nyugodtan és tudatosan megállapítottam, hogy: 1) éber kell maradjak, hogy meg ne fulladjak a rizsföld 5 centiméteres vizében, 2) lazán kell tartanom magam, hogy minél kevesebb csontom törjön el és 3) el kell gurulnom a lánctalpastól, így nem zúz halálra ha felborulna. Csak miután az agyam eldöntötte ezen dolgokat, indult el az idő ismét. A tudatosság felsőbbrendű szintje véget ért és visszatértem a normál ébrenléti szintre. Láttam a talajt 7 méterrel magam alatt és elkezdtem zuhanni felé.

Megmaradt bennem a jóllét és a csodálat intenzív érzése. Azóta meg vagyok győződve arról, hogy van olyan bizonyosság ami megelőzi azon meggyőződésemet, hogy kettő meg kettő az négy. Hogy Isten van nekem. Ez már nem bizalom vagy hit kérdése, hanem inkább bizonyos tudás, mert láttam Őt, ahogy létezik. Habár kellemes meglepetés volt felfedezni, hogy Ő szerető, odaadó és megbocsájtó – olyan tulajdonságokkal bír, amiket korábban nem igazán gondoltam róla. Mindig hálás leszek Neki, amiért lenyúlt értem és felemelt a tenyerében, hogy beszélhessünk abban a konkrét pillanatba; valójában, még most, 30 évvel később is könnyeket csal a szemembe a hála, ahogyan ezt leírom. A haláltól már nem félek (a fájdalomtól és a szenvedéstől igen, de a haláltól magától nem)- mert, a Kegyelméből, ez a konkrét esőcsepp emlékszik az óceánra amiből származik. Sajnos ilyen tapasztalat csak Istenen múlik és nem rajtunk itt lenn, de a szavamat adom azért, hogy Ő mindig Itt és Most van és sokkal közelebb mint gondolnád.

Soha nem talasztaltam semmit (előtte vagy azóta), ami akár csak közel annyira valóságos és teljes lett volna, mint a tudatosság azon szintje amit gyengén megpróbáltam visszaadni. Mindamellett az emlékeim elegek ahoz, hogy vígasztaljanak és megnyugtassanak az élet hányattatásain keresztül - különösen nehéz időkben. Sajnálom, nem vettem észre semmilyen paranormális vagy médiumi vagy természetfeletti képességet magamon - csak a megingathatatlan meggyőződést egy spirituális valóságban. Ha felfedezel valamilyen csalhatatlan módszert arra, hogy újra felébredhessek erre a valóságra (annélkül, hogy fel kéne robbantanom magam vagy OM hangot meditálni 30 évig), kérlek mond el. Isten legyen veled (amúgy egyébként is veled van, de ez egy szép gondolat).

Háttérinformáció:

Nem: Férfi

Az élmény ideje: 1969. május 3.

Az élményed idején törént ehez kapcsolódó életveszéllyt okozó esemény? Igen Harc Én voltam az 50es kaliberű gépágyú kezelője egy páncélozott csapatszállító tetején (lánctalpas). Egy nagyon nagy tankelhárító akna (talán az egyik saját, fel nem robbant 500 fontos bombánk) robbant fel távirányítással 2.5 méterrel a szép kis fehér s*ggem alatt.

HKÉ Részek:

Szedtél drogot vagy gyógyszert, ami befolyásolhatta az élményt? Igen Igen szívtam egy kis füvet kb. egy órával korábban, de amúgy rá voltam állva a fűre végig a 8 hónap alatt, amit Vietnámban töltöttem. Más szavakkal, nem volt szokatlan, inkább ellenkezőleg, ez volt a “normális” a zászlóaljam 70%ánál.

Bármilyen módon álomszerű volt az élmény? Ellenkezőleg, az élmény olyan volt az ébrenlét valóságához képest, mint az ébrenlét az álomhoz képest.

Éreztél a testedtől való elválást? Az élmény során melyik ponton érezted magad a legtudatosabbnak és legéberebbnek? Azonnal tudtam, hogy mi történik (mivel három héttel ezelőtt szintén felrobbant a lánctalpasom, habár egy kisebb bombától). Lehet, hogy elájultam vagy összezavarodtam a másodperc töredékéig, mivel nem emlékszem arra, amikor az 50 kaliberű gépágyú fogója eltalálta alulról az állam bal részét (erre később jöttem rá). Mindemelett, amikor már “repültem”, lefogadhatod, hogy éber és izgatott voltam.

A HKÉ után:

Nehéz volt kifejezni az élményed szavakkal? Igen A legnehezebben leírható az a rész az Istenfej élmény volt. Az a problémba, hogy amikor Isten jelen van, az egyéniség nincs. Ennélfogva, azt mondani, hogy “Én ezt tapasztaltam” vagy “Én azt tapasztaltam” képtelenség. Amit valójában mondani lehet, hogy Isten Itt és Most van, vagy hogy Ő a Tiszta Létezés, vagy Tiszta Tudatosság, vagy Mindent egybefogó, vagy az Egyetlen, vagy a Szeretet, stb. Párhuzamba állítható azzal, mintha valakinek el kéne magyarázni Schrödinger egyenletét egy álomban, miközben mi vagyunk azok, akik álmodják az álmot.

A feltett kérdések és az általad megadott információk pontosan és részletesen leírják az élményed? Bizonytalan

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.