Örökre megváltozott az életről alkotott elképzelésem


Írd le az Élményed:

Az első halálközeli élményem 1995-ben 45 éves koromban történt. Súlyos szívrohamom volt, amit egy hármas koszorúér műtét követett. A műtét után határozott emlékem volt egy másik dimenzióba, vagy ha úgy jobban tetszik egy másik helyre való utazásról. Néhány hónapig azt hittem, hogy ezt az emléket gyógyszerek okozták, de egy idő után rájöttem, hogy más történt.

Sodródtam vagy lebegtem egy felmérhetetlenül nyugodt helyre. Kék volt az ég, olyan kék, amilyet még sosem láttam. Néha manapság felnézek az égre és nyugalmat érzek. Magas füvet láttam, amit finoman fújt a szél a hömpölygő dombokon. De nem éreztem a szelet és nem hallottam semmilyen hangot. Nagy csend volt.

Nem sétáltam hanem úgy tűnt, mintha lassan lebegnék a mezők fölött. Ez a hely melegséggel és nyugalommal volt telve, valamint a beteljesülés és az univerzummal való egység megmagyarázhatatlan érzésével.

Ahogyan nagyon lassan sodródtam a dombok fölött és magamba szívtam ezt a nagyszerű melegséget, képkockákat láttam a gyerekeimről felvillani a horizonton. Ezek nem “állóképek” voltak, hanem képek ahogy engem néznek telve aggodalommal.

Szerették volna ha visszjönnék és velük lennék. Szükségük volt rám de nem mondtak semmit. Hallottam őket annélkül, hogy láttam volna az ajkuk mozogni.

Tudtam, hogy egyből döntést kell hoznom. Ha nem teszem, nem jöhettem volna vissza.

Ha tovább megyek, körül ölelt volna örökre ez a nyugalom és melegség. Jó lett volna továbbmenni. Egyébként egy sérült és fájdalmas helyre jönnék vissza.

Fájdalommal és felelősséggel lenne kitöltve. Fájdalmas érzelmekkel, az élet terhével. Úgy döntöttem, hogy visszajövök, mert a gyerekeimnek további segítségre volt szükségük a jövőjük egyengetésében. Attól függött a jövőjük, hogy ott vagyok-e velük. Még nem jött el az idő. A gyerekeim még nem voltak készen arra, hogy egyedül folytassák.

Azonnal vissztértem.

Nem láttam ragyogó fényt vagy angyalokat, nem éreztem vallási személyeket jelenlétét.

A MÁSODIK HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEM 1997-ben történt. Egy súlyos autóbaleset részese voltam, több jelentős sérüléssel. Amikor beszolrultam az autóba nem éreztem fájdalmat annak ellenére, hogy a csípőm eltört két helyen, a farokcsontom szintén eltört, egy törött bordám átszúrta a tüdőm, betört a koponyám, felszakadt az arcom és a fülem egy része is leszakadt.

A hónapokig bevillantak az emlékek a balesetről, de amikor magamhoz tértem néhány nappal később annyira, hogy beszélni és ébren maradni tudjak ájulás nélkül, pozitív és teljes emlékem volt a halálközeli élményemről.

Elkezdtem beszélni az élményemről először a fiamnak, aztán másoknak is, amint magabiztosabbá váltam. Ismét próbáltam rájönni, hogy az élmény nem-e csak a gyógyszerek, vagy egy haldokló test elméje által küldött jelek hatása volt.

Ismét láttam egy meleg, szeretettel teli és barátságos helyet. Alagút féle volt, de nem hengeres, hanem inkább sétány szerű alagút, ahol oldalt látod az épületeket és az üzleteket összekapcsolódni. Olyan típusu, ami egy úton megy végig. Nem keskeny, hanem inkább széles volt. Végigsétáltam rajta, vagyis úgy érződött mintha sétálnék, de nem emlékszem hogy a lábam mozgott volna. A sétány két oldala nem volt világos de sötét sem volt.

Amikor elértem az alagút végére, embereket láttam. Úgy tűnt, hogy csak deréktól felfele látszanak. Egyáltalán nem volt ilyesztő. Mindenki mosolygott és boldog volt.

Néhány arcot felismertem. Láttam két nagyapám és az apám. Nagyon sötét volt a testük mögött és sok más személy jelenlétét éreztem onnan.

Valaki megrázta a kezem köszöntés képpen. Azt hiszem az apám volt. Alzheimer kórban hunyt el és a halálakor borzalmas volt. De most egyenesen állt és egészségesnek tűnt, ekkor tudatosult bennem, hogy milyen alacsony is volt. Mindenki nagyon boldog volt, hogy lát engem.

Ezen a ponton úgy éreztem, hogy vissza kell térnem az életbe. Ez nem volt egy elborzasztó érzés, csak egy pont volt, ahol döntenem kellett. Még most sem hiszem, hogy a döntés az enyém volt. Úgy érzem valaki döntött helyettem.

A kezem még mindig fogta (de már nem rázta) azt a személyt aki elsőnek kezdett kezetrázni velem. A kéz nagyon meleg és megnyugtató volt. A kezem lassan és finoman kicsúszott, ahogy lebegtem vissza az élő világ fele. A kéz egyáltalán nem tartott engem, de nagyon finoman fogott.

Aztán vége volt. Visszatértem.

Valahol az élmény során, vagy akármi is volt, emlékszem egy barna ajtóra egy ódivatú porcelán kilincsgombbal, amit sötétség vett körül. Tudtam, hogy a másik oldalon egy rendkívüli vallási jelenség van, erősen ragyogó fény és talán ISTEN maga. Ez az ajtó mindig ott van és mindenkinek elérhető. Bármikor átmehetek rajta, amikor csak akarok. Éreztem hogy a kezem a kilincsgombon volt és átmehettem volna rajta bármikor, ha akarok.

Visszatekintve, nem félek a haláltól.

Van egy határozott érzésem, méghozzá az, hogy vannak emberek, akik akaratukon kívül mentek a túloldara, és nagyon sajnálom őket. Már boldogok ott, mert alkalmazkodtak, de inkább töltöttek volna el több időt a szeretteikkel a való világban ha tudtak volna.

Régebben vallásos voltam, de már nem vagyok az. Jóllehet nagyon tisztelem a méllyen vallásos embereket.

Olyanra kaptam rálátást, ami nagyon kevés embernek adatik meg, és nagyon boldog vagyok, hogy megtapasztalhattam. Élvezettel mesélek az embereknek erről, de nagyon óvatos vagyok, hogy kinek mondom el.

©1998-2023 NDERF, Jody Long & Jeffrey Long, MD. All Rights Reserved.

If you have benefited from our work and NDERF.org, consider a monthly or one-time donation through our 501(c)3 non-profit organization. We Really Need Your Help. Click here for more information.